Új előadása egy erőszaktörténet: a nagybátyjuk által gyerekkorukban megerőszakolt, majd az egymástól távol került testvérpár húsz évvel később egy parti végén találkozik, és az egykor szoros kapcsolat újraéled. A sztori keménységét csak az oldja, hogy közben végig belemerülhetünk a félhomályban kavargó füstbe, a vaksötétből felizzó lézerfények játékába, Adèle Haenel érzelmektől túlcsorduló némajátékába, valamint Katia Petrowick és Theo Livesey táncosok tökéletes, lelassított mozdulataiba. A szöveg másfajta figyelmet követel. Vienne a mozgásművészetre, a színészetre, a zenére és fénytechnikára, illetve az absztrakcióra egyaránt épít, és e totális színház alkalmas a traumatörténet bemutatására. A dramaturgia a felismerés pillanatára fókuszál, egymásra futtat múltat és jelent. Mindezt emlékbetörések, előérzetek, a gyógyuláshoz elengedhetetlen fantáziák jelenítik meg majd’ két órában. Ez soknak bizonyul, hiszen egy művészetterápiás ülés sem több ötven–hatvan percnél. Ki volt a harmadik szereplő? Mit tud a memóriánk? Lehet, hogy a bulvárlapok harmadik típusú találkozásokról szóló tudósításai mögött mindig egy keresztény, hetero nagybácsi, vagy egy pedofil politikus áll? Hosszú és bonyolult mű ez, ki tudja, hol áll meg, de akkor is bosszantó, hogy lehetett volna 40 perccel rövidebb.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
