A keserűen háborgó tenger a szabadság helyett csak a megkövesedett viszonyokat és a menekülés kilátástalanságát tükrözi vissza. Maga a film is olyan, mint egy évezredek óta a part közelében álló szikla: néha meg-megcsapja ugyan egy nagyobb hullám, de képtelen valamerre elmozdítani. Tovább bámul tehát a szürke közönybe, ahol egybeolvad víz és horizont.
A történet egy tékozló fiú körül gomolyog: Brian a távoli Ausztráliából tér vissza, otthon viszont nem sok lehetőség vár rá. Anyja, a helyi halászati feldolgozóüzemben dolgozó Aileen szíve megesik rajta, az ő segítségével újra tudja indítani az egykori családi osztrigafarmot. Amíg be nem indul az üzlet, a fiú kénytelen cselhez, na meg egy kis lopáshoz folyamodni. Nyomában mintha csapás csapást követne: gombafertőzés üti fel a fejét az osztrigák között, az egyik munkáslány pedig azzal vádolja Briant, hogy az egyik este megerőszakolta őt. Aileen dönteni kényszerül, meddig álljon ki fia mellett a lelkiismerete ellenében.
Emily Watson és a következő évek soros üdvöskéje, Paul Mescal derekasan kitesznek magukért, figuráik azonban képtelenek a saját lábukra állni: semmit nem tudunk meg róluk, így tetteiken is ugyanúgy keresztülfúj a szél, mint a helyszínek többségén. A Saela Davis-Anna, Rose Holmer rendezőpáros elsősorban hangulatot igyekezett teremteni, hiába didergünk azonban a szemcsés képek láttán, ha a moralitástörténetért képtelenek vagyunk izgulni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
