Akár egy vicc kezdete is lehetne ez, s a Tyrone klónja tényleg olyan, mint egy feketékről szóló poén, amely valójában csak azt teszteli, hogy a közönség mennyire rasszista, hogy aztán ő maga nevessen fel, amiért komolyan vettük. Majd mielőtt fellélegezhetnénk, még gyorsan a körmünkre csap.
Hőseink egy elképzelt városnegyedben élik mindennapjaikat. Egyiküket, Fontaine-t egy rivális díler lepuffantja, mire a srác másnap sértetlenül ébred fel újra, akár csak egy videójátékban, vagy épp az Idétlen időkigben élne. Társaival a rejtély nyomába ered, rá is lelnek egy titkos laboratóriumra, ahol egy afrofrizurás fehér tudós valamiféle fehér porral folytat kísérleteket. A gettóban járunk, természetesen azt gondoljuk, kokóról van szó, de nem. A por nevetést idéz elő, kis zacskók helyett pedig a helyi csirkés gyorsétteremben (hopp, még egy sztereotípia!) terítik a helybelieknek, az ezt fogyasztók pedig egy dal vagy egy mondat hatására kontrollálható zombikká változnak.
Juel Taylor nagyjátékfilmes bemutatkozása tipikus első film, amelybe egy egész életműre való ötletet zsúfoltak bele – a Tűnj el! és a Truman Show hatása ugyanolyan erős rajta, mint a Scooby-Doo-é. A műfajkevercs a feketék helyzetétől kezdve a post-truth világon át a mindenütt jelen lévő összeesküvés-elméletekig számtalan témán átszalad. Van, amibe belemerül, van, amit érint, egyebek felé csak biccent. Ezeknél is fontosabbnak tartja azonban a többszörösen áttételes, posztmodern utalásokat: egyik hőst sem hívják például Tyrone-nak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
