De a mese hősét, az erdőben boldogan élő Pánt és társait, a koboldokat és a legkülönfélébb nimfákat eddig elkerülte a rossz. Aztán a banyatankjával közéjük csörtetett Kalapács Károlyné, a csokidara-készítő kisiparos, és közölte: meg vannak átkozva, innentől minden elszürkül körülöttük is, mint úgy általában a világban. Várakozva nézett az erdő népe Pánra, és ő tudta, hogy megint mindent neki kell megoldania. De hol keresse az elveszett életörömöt? Az erdőben már nincs sehol: még szerelme, a Fanimfa is bágyadtan lógatja leveleit. Pán a városba ment hát, és tényleg mindenhová benézett, és megtapasztalta, hogy nem, még a színes játékboltban is ott lakik a bánat, a mozi filmjeit sem lehet könnyek nélkül végignézni, és megtanulja, hogy igen, lehet keserűen is nevetni. Aztán hogy, hogy nem, Pán a múzeum ókori részlegén kötött ki, szelfihősként.
Ebben a szellemes történetben (amelyet a felnőttek is élvezhetnek) a szerző csodálatosan rajzolja meg és színezi ki, hogy milyen is a hangulataink természete. Megmutatja, hogy mennyit számít az, hogy kikre számíthatunk, ha baj van, s milyen kevésen múlhat, hogy belesüppedünk-e a bánatba. Vagy milyen az, ha ez annyira fokozatosan történik meg, hogy észre sem vesszük. Káposztás Judit illusztrációi tökéletesen festik alá kékkel a szürkeséget; a végén szinte már szomjazzuk a többi színt.
A változást.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
