Az ő zenéjét sem nevezhetjük egyszerűen impresszionistának, mint Debussyét sem, meg hát ott vannak még a neoklasszicista és a folklorista darabok is.
A zongoraműveit sokan sokféleképpen eljátszották már – belőlük derül ki igazán, hogy homályos maszatolásnak helye nincsen, itt haydni–mozarti kristályosságra van szükség. A 35 éves francia pianista, François-Xavier Poizat idei összkiadás-kiadványa mégis olyan, mintha az összes Ravel-játékost egybegyúrták volna: interpretációja erényei között van Walter Gieseking költőisége, Arturo Benedetti Michelangeli vagy Robert Casadesus klasszikus vonalvezetése, Ránki Dezső finom eleganciája. Ilyesmit nem lehet elérni máshogy, csak ha a játékos tanul az elődeitől. A Miroirs-ciklus hullámzó frázisai, a Gaspard de la nuit fülledt borzongása, a Couperin sírja ritmikus toccatája ráadásul arról árulkodik, hogy Poizat érti és érzi ezt a muzsikát, amely a kor költészetéből, festészetéből és történelmi érzületéből legalább annyit merít, mint zenei hagyományaiból. Kevesen játsszák ilyen ihletetten a G-dúr zongoraverseny lassú tételét – az egyik legszebb francia zenét, amelyet valaha írtak. Mindezt tetézi, hogy a hegedűre és zongorára írt Tzigane és kései Madagaszkári dalok is szerepelnek a hatlemezes gyűjteményben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
