Az a lényeg, hogy az erdőt járjuk, s a magukról megfeledkezni próbáló természetkedvelők viszontagságait tanulmányozzuk. A természetkedvelő az olyan, mint a műkedvelő, szereti és művelni is szeretné, de messzire nem jut. Hőseink pedig kimennek a vad kanadai erdőre egy mikrobusszal – mondjuk, Budapest helyett –, mindenféle tudatmódosító szerekkel és számos vadászfegyverrel felszerelkezve legénybúcsút tartani. Nem igazi vadászok, de amit érnek, arra lőnek, s olykor találnak is, például két méterről (lehet, hogy sokat mondtam) simán egy szarvast. De valami mindig elrontja a bulit az ilyen természetbe tolakodós filmekben, a műfaj Magna Cartájának számító Gyilkos túrában (John Boorman sokat hivatkozott 1972-es művében) például a helyi buckalakók. Itt is inkább azt mondhatjuk a valami helyett, hogy valakik. Előbb egy eltévedni induló táncosnő, kisvártatva pedig egy delejes tekintetű menekült. Lesz is mindenféle kalamajka. Mit keres egy legénybúcsún egy vadásznak jelentkező go-go girl?
Annick Blanc filmje kedvvel játszik a horror műfaj elemeivel, de távolról sem egy rémfilm, inkább afféle mágikus-misztikus utazás, igyekszik megragadni a bódult kocavadászatok hangulatát, s ebben nem is sikertelen. Ha hozzácsapjuk még, hogy alig hosszabb, mint egy óra, már tényleg csak azon kell izgulnunk, hogy ne legyen jó vége. Szóval a maga módján ez mégiscsak egy rémfilm, amelyben a jó és rossz cselekedetek a végén ugyanannyit nyomnak a latban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
