Mindkét ikonikus művész személyisége része az előadásnak: Gálffi óhatatlanul önmagát is adja – ez a kiszólásokban, a metakommunikációban vagy pusztán a hanghordozásban indirekt reflexiókként is tetten érhető.
A stúdióterem visszafogott fényekkel, minimális – csupán néhány nézőtéri széksortöredék alkotta – díszlettel és a nézők közelségével intim miliőt teremt, a közös emlékezés ideális légkörét. Ez az egyszerűség azonban nem akadálya az izgalmas szöveg hatásos interpretálásának: a múlt – főként a börtönesemények, a szerelem és a politika emlékei – visszhangoznak jelenünkben is.
Gálffi vállalja sebezhetőségét, azzal együtt, hogy figurája sok ponton ellentétes Darvaséval, ám érzékenységük (például szociális téren) és filantróp mivoltuk egyértelműen összeköti őket, olyannyira, hogy az előadás konklúziója lehetne a felfedezés, hogy ők bizony rokonlelkek. A testi és lelki esendőség felmutatása szerves része a koncepciónak, és erre furcsa módon rímel Gálffi nem teljesen biztos szövegmondása. Mintha ez is az alázat és tisztelet tükröződése lenne, Gálffi merőben emberi arcát mutatja meg a darvasi mítosznak.
A lineáris, de nem kronologikus narráció éberen tart, azonban a másfél órás játékhossz adta monotonitást jó lett volna oldani, például zenei kísérettel vagy néhány mozgásszínházi elem játékba hozásával.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
