Visszhang: lemez

Voivod: Morgöth Tales

  • Harci Andor
  • 2023. szeptember 13.

Visszhang

Amikor a 80-as évek hajnalán tinédzserek ezrei fedezték fel világszerte a torzított gitárok varázsát...

... és alapítottak minden ötödik kertvárosi garázsban metálzenekart, többségük a 70-es években megszilárdult irányzatok összeházasításával kísérletezve haladt előre. Kimondottan kevés zenész próbálkozott valami teljesen sajátossal, és közülük még kevesebben csinálják ezt már negyven éve, de a kanadai Voivod közéjük tartozik. Az 1982-ben alapított négytagú zenekar a brit heavy, az akkoriban bimbódzó thrash, a hardcore punk és a harsányabb, kísérletezőbb progresszív rock elemeiből kiindulva hozta létre azt a teljesen egyedi, disszonáns akkordmenetek és váratlan ritmusváltások jellemezte, szögletes megszólalást, ami az évtizedek során – kisebb-nagyobb stiláris kilengések ellenére – a védjegyükké vált. Ez az utánozhatatlan megszólalás elsősorban Denis „Piggy” D’Amour gitáros kreatív megoldásainak volt köszönhető, akivel a Voivod 2003-ban, két évvel a halála előtt vett fel utoljára lemezt.

Ezért is dönthetett úgy a jelenlegi tagság, hogy 40 éves fennállásuk alkalmából Piggy előtt tisztelegve kiadnak egy „saját tribute” albumot. A Morgöth Tales tizenegy dalából kilenc a zenekar első húsz évéből válogat, míg a címadó tizedik szám néhány percbe sűrítve próbálja felidézni a Voivod történetének összes állomását. (Az utolsó dal egy Public Image Ltd-feldolgozás, amely lassúbb tempójával és a túlságosan is Johnny Rottent idéző énekhanggal egyszerűen nem tud szervesen illeszkedni az albumhoz, némileg rontva az összképet.)

Az időrend a lemez elsődleges rendezőelve: a Condemned to the Gallows című dal a zenekar első, stúdióban rögzített hanganyaga, amely akkor sorlemezen nem, csak egy több zenekart bemutató válogatáson jelent meg. Az első lemezt átugorva a Thrashing Rage már a ’86-os Rrröööaaarrr hardcore-ba mártott thrash-metálját idézi, ezt az egy évvel későbbi Killing Technology címadója, a lemez egyértelmű csúcspontja követi.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.