Visszhang: film

Első kézből: A szégyenfal

  • 2023. szeptember 13.

Visszhang

Victor Conte beszámol...

A világ versenysportja egyik legnagyobb doppingbotrányának (a „legnagyobb” címért erős versenyben van az egykori NDK és a mai Oroszország), a BALCO-ügy­ként hírhedtté vált, zömmel amerikai élsportolókat érintő csalássorozatnak a kitervelője, az események idején még kimutathatatlan szteroidmix előállítója és (illegális) forgalmazója, Victor Conte beszámol a kezdeti (legális) vitaminkészítményektől az egyszerűen csak Folyadéknak nevezett (használóinak olimpiai aranyakat és világcsúcsot hozó) csodaszerig vezető útról. Megbánás nincs benne. Börtönbüntetését letöltötte (nevetséges 4 hónapot – ennél az öt olimpiai érmétől megfosztott Marion Jones is többet ült), ma tanácsokat ad a doppingellenőröknek, több tízmilliós bevételhez jut táplálékkiegészítőivel. A csalárd úton elnyert, saját érdemének tekintett érmekre és felállított csúcsokra büszke, a svindlerek kedvenc szólamával mentve fel magát, hogy ti. mindenki ezt csinálja.

És az ember, nézvén a dokumentumfilmet, hajlamos ezt el is hinni. Némely tönkretett sportoló (azért őket se kell sajnálni), valamint a nyomozás és a per résztvevőinek megszólaltatásával a film korántsem tudja megjeleníteni a Contééhez hasonlóan erős narratívaként a másik oldal, a becsületes verseny híveinek álláspontját. Így nem a csalás, hanem a lebukás lesz a dráma. Voltaképpen nem is dokumentumfilmet látunk (abban a többoldalú valóságfeltárás alapértelmezett), hanem egy gagyi tévémagazin hosszúra nyúlt bejátszását. Amikor elhangzik, hogy „úgy megy, mint a rakéta”, akkor látunk egy rakétát (és hasonlók), záporoznak a redundáns vágóképek, az interjúk többnyire úgy vannak fölvéve, hogy az alanyok (lehetőleg ellenfényben) kibeszélnek a képből, így megcsodálhatjuk a háttér bravúros bevilágítását.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.