| ||
„1991. október 23-án érkeztem először Magyarországra, és úgy gondoltam, nem maradok tovább három napnál. Később is azt gondoltam, hogy ez rövid időre szól, maximum egy-két évre. De végül akárhányszor elmentem innen, mindig visszatértem. Nem én döntöttem úgy, hogy maradok, egyszerűen így lett” – mondja a 46 éves borász. Samuel Bordeaux-ban született, Montpellier-ben tanult, és a családi birtokon dolgozott, majd repülő borászként bejárta a fél világot: volt tanácsadó úgy Dél-Afrikában, Chilében, az USA-ban, mint Oroszországban, Olaszországban, Macedóniában és Spanyolországban.
Vagy épp Magyarországon: Hegyaljára a Royal Tokaji hívására érkezett, de részt vett az Oremus munkájában is – elsőként jött azok közül a francia borászok közül, akik segítettek (és segítenek mai napig) Tokaj újjáépítésében. „Tíz év alatt több időt töltöttem repülőn, mint bárhol másutt, állandóan úton vagyok, nekem az egész világ az otthonom. Mégis minden második-harmadik hónapban visszatértem Tokajra, akkor azonban még csak úgy tekintettem rá, mint egy állomásra a sok közül” – vallja, és hozzáteszi, hogy nem tartja magát menekültnek, hiszen attól, hogy Tokajon telepedett le, nem szakadt el Franciaországtól sem, a gyökerei ott maradtak, odakötik mai napig. Ráadásul még mindig folyamatosan utazik, ennek határt most már leginkább a gyerekei szabnak. „Ha egy hétvégén nem vagyok a gyerekekkel, az még rendben van, ha kettőn, az még éppen tartható, de a harmadiknál már kezdődnek a nagyobb gondok. Ha kell, inkább lemondok egy utazást, az első most már a család, csak a második a munka.”
A letelepedésben (még ha időszakos is) szintén a gyerekek játszottak nagyobb szerepet. „Egy ideig két országban laktunk, két hetet Franciaországban, két hetet Magyarországon. Ez addig nem volt probléma, amíg a gyerekek óvodások voltak, de az iskoláról már határoznunk kellett, akkor döntöttük el, hogy maradunk Tokajon, ahol a házunk is van. Ez 2004-ben történt” – mondja Samuel, aki családjával Olaszliszkán él, öthektáros birtoka pedig a Határi-dűlőben, Erdőbénye és Tolcsva között fekszik. A birtokán megtermelt borokat főként külföldön, javarészt Franciaországban értékesíti. Feleségét, Mathilde Hulot-t – aki borászati szakújságíró, és több könyve is megjelent már Magyarországról és Tokajról – szintén itt, Tokaj-Hegyalján ismerte meg.
A család magyarországi beilleszkedéséről csak pozitívan tud nyilatkozni, konkrét rossz tapasztalatot nem is tud felidézni. „Nem volt olyan, hogy valaki nem fogadott volna minket szívesen, hosszú a sora azoknak, akik segítettek nekünk, az emberek 95-98 százaléka kedvesen és nyitottan fordult felénk. Tudom, hogy ez nem általános dolog, talán a munkahelyünkből is adódott ez, és közrejátszott az is, hogy újságíróként és cégvezetőként jöttünk ide. Összességében mindenkinek azt kívánom, aki egy másik országból menekül, hogy az történjen vele, ami itt velünk” – mondja, és hozzáteszi, bizonyos szempontból itt még könnyebb is volt boldogulni, Magyarországon ugyanis a gyerek az első, ha az óvodáról van szó, ellentétben a bonyolult francia törvényi szabályozással, ahol sok esetben nem tudták megoldani a gyermekek óvodai elhelyezését.
| ||
A magyar nyelvvel egészen jól boldogul: elmondása szerint sosem volt tanára, mivel azonban a munkahelyén senki nem beszélt idegen nyelven, kénytelen volt az első naptól kezdve magyarul is kommunikálni. „Az első utam során, a repülőn kezdtem tanulni a nyelvet, és még most is tanulom. A pincékben a kóstolások alkalmával vagy egy-egy tárgyaláson azonban nagyon sokat és gyorsan lehet tanulni.”
A magyar környezetben jól érzi magát, spontánabbnak tartja, főként a franciával összehasonlítva. „Először furcsa is volt, hogy itt mindig az utolsó percben kell szólni, és ha valamit tervezek, akkor 2-3 hónappal előre még szinte semmit nem lehet tudni, ezzel szemben Franciaországban ha még adott is egy lehetőség, veszélyes hirtelen dönteni olyan dolgokról, amik egy hete még nem is voltak tervben.” És bár tizenéve itt éli mindennapjai nagy részét, azt még mindig nem döntötte el, vajon ez a letelepedés örökre szól-e. „Mikor ideköltöztünk, 10-15 éven keresztül folyamatosan azt kérdezték tőlünk, itt maradunk-e most már végleg. Akkor sem és most sem tudok erre válaszolni, számomra ugyanis az élet nem élet utazás nélkül, az meg, hogy éppen hol töltöm a legtöbb időt, attól függ, hogyan alakul az életem, az életünk. Ha az üzlet és a borértékesítés miatt jobban megérné Franciaországba költözni, akkor megtenném. De ha ott élnénk, az sem jelentené azt, hogy nem térnénk vissza Tokajra időről időre – véli Samuel, és hozzáteszi: – Tulajdonképpen most is két országgal élünk együtt.”
