Sarah McKenzie kvartettjének koncertjére érkezve a Bálna mélygarázsából feljövő, még mindig fiatal yuppie-k arról beszéltek, hogy az énekesnő olyan, mint Diana Krall. Tényleg, szőke, vonzó, zongorán kíséri önmagát és imádja a szvinget. De McKenzie legalább ugyanannyira zenekarvezető, mint szólista, kedvesebb és nyitottabb alkata határozza meg a produkció felépítését. Meg is tudja szólítani a közönséget: pesti debütálásán is minden korosztály képviseltette magát. Miközben nem akar kilépni a mainstream jazznek nevezett, az örökzöldek előadására épülő stílus régóta adott keretei közül, jelentősebb dalszerzőként, mint nevesebb és idősebb pályatársa. Az olyan gyöngyszemek, mint a That’s it, I Quit, vagy a Quoi, Quoi, Quoi című bossa túllépnek a naiva szerepkörén, huncutságot és öniróniát is mutatnak, bluesban pedig szuperdögös. Saját hangszerelései ugyancsak kialakult felfogás lenyomatai, hazájában már big banddel is dolgozhatott. Legutóbbi, We Could Be Lovers című, immár harmadik lemezének saját és standard számai a műfaji határokon belüli összes lehetőséget kiaknázzák. Kerek rögtönzései tetszetősek, a társaknak is bőven elég alkalmat adnak, hogy megmutassák tudásukat, és ki-kiléphessenek a szólista mögül. Éneklése és zongorázása egy érem két oldala. Bár nem túl széles az orgánuma, gitáros duóban, lecsukott zongorafedéllel elbűvölően bánik a hangjával. Zenekarából a brit Jo Caleb, egy Pizzarelli-felfogású virtuóz gitáros a legfontosabb.
A 27 éves ausztrál énekesnő a híres bostoni Berklee elvégzése után most Párizsban él. A tavalyi lemezbemutató turné még tulajdonképpen nem is ért véget, hiszen egy kis klub pódiumán vagy szabadtéri fesztiválok színpadán egyaránt képes érvényesülni. De a Bálnát én még mindig nem tudtam megkedvelni ilyen koncertek helyszíneként, a hangulat elillan a nagy térben, a technikai stáb jó munkája ellenére.
BTF, Bálna, április 21.
