Jytte Carola Leather Német Kelet-Afrikában, a mai Tanzánia területén született és nőtt fel, dán és német családban. Német származású nagyszülei állatokat tartottak, és övék volt az ország egyik legnagyobb kávéültetvénye. Carola művész szeretett volna lenni, de édesanyja nem engedte: nem akarta, hogy a lánya egy padlásszobában koplaljon, így végül gyorsírást és könyvelést tanult. „De a mai napig nagyon szeretek festeni, főleg a család és a barátok gyerekeinek készítek képeket” – mondja.
A Kilimandzsáróhoz közeli Arushából először az Egyesült Királyságba költöztek férjével, később a világ sok részén éltek. Az Őrség előtti legutolsó állomás Thaiföld volt, ahol kilenc évig laktak. „Szerettem Thaiföldöt, de megviselt az állami korrupció, a kötelező kenőpénzek” – meséli Carola. Magyarországon viszont (némiképp tán különös módon) eddig nem volt komolyabb rossz tapasztalata a bürokráciával kapcsolatban.
| ||
Carola igazi gazdasági bevándorló. Mivel sokat éltek külföldön, nem járt nekik a teljes brit nyugdíj, ezért olyan országot kerestek, ahol olcsó a megélhetés. Férje szervezete egy baleset következtében nem bírta tovább a thaiföldi hőséget, ezért költözniük kellett. Terveik között elsősorban dél-európai országok, Portugália, Spanyolország és Bulgária szerepeltek. Hogy végül mégis Magyarországon kötöttek ki, az nagyrészt Carola mostohanagypapájának köszönhető. „Miután a nagyapám elesett a II. világháborúban, nagymamám másodszor is férjhez ment Kelet-Afrikában, történetesen egy magyar emberhez. Gyulának hívták, és egy csodálatosan aranyos ember volt. Imádtam.”
Carolának így jutott eszébe Magyarország. Felvette a kapcsolatot egy magyarországi szervezettel, akik az Őrséget javasolták nekik a tiszta levegő miatt, így találták meg a kercai parasztházat. Látatlanban, a neten vették meg, ennek megfelelően a valóságban érték őket meglepetések: a házat nem egészen az eladók elmondása szerinti állapotban találták. Az évek alatt fokozatosan újították fel, mára tipp-top, és talán már az élénkzöldre festett homlokzatot is megszokták a falubeliek.
A helyi közösségbe még nem teljesen sikerült beépülnie, aminek részben az is az oka, hogy véleménye szerint a falu 250 lakosa nem is alkot igazán összetartó, szoros közösséget. „Megfigyelésem szerint a magyarok nem igazán törődnek a másikkal, nem figyelnek egymásra. Általában inkább zárkózottak és távolságtartóak” – mondja. Emellett nyelvi akadályok is nehezítik némileg a beilleszkedést: Carola számos nyelven beszél, köztük szuahéliül is, de a magyarral egyelőre nem tudott megbirkózni. A falubeli hírek azért előbb-utóbb mindig eljutnak hozzá is, bár a karácsonyi ünnepségre például curryt vitt rizzsel. „Nem tudtam, hogy édességet szokás, de jövőre majd süteményt viszek.”
Szereti a magyar ételeket: gyűjti a recepteket, és gyakran jár a környékbeli éttermekbe, bár a kiszolgálás fogalma számára kicsit mást jelent, mint amit Magyarországon tapasztal. „Szeretek itt lakni. Nagyon szeretem a természetet, a nyugalmat és a tágas tereket. Afrikában felnőve ezt szoktam meg, egy nagyvárosban bezárva érzem magam. Élvezem, hogy itt a kert alatt járnak az őzek és a szarvasok, olykor egy-egy rókát is megpillantok az ablakból. Ahogy a kondícióm engedi, sétálok, kirándulok, és nemrég újra elkezdtem biciklizni tanulni.”
Arra a kérdésre, hogy nem hiányzik-e Afrika, elmereng. „De, hiányzik. Érdekes, hogy csak akkor jöttem rá, mennyire szerettem ott élni, és milyen gyönyörűségekkel voltam körülvéve, miután elhagytam Afrikát. Mégsem mennék vissza. Már nem olyan, mint amilyennek én ismertem. A függetlenség kikiáltásakor a testvéremnek és dél-afrikai férjének 24 óra alatt kellett elhagynia az országot, és az állam elvette mindenüket.”
Kérdésemre, hogy hosszú távra tervez-e az Őrségben, határozottan feleli: „Nem megyek innen sehova. Maradok.”
