A Chris Potter kvartett koncertje a kortárs jazz szinte minden szépségét megmutatta. Instrumentális zenével nem könnyű ennyi ideig a hallgatók figyelmét fenntartani, de a koncert intenzitása ellenére is üdítő volt. Pedig Potter még az új lemezén (The Dreamer Is The Dream) hallható kiegészítő hangszereit is otthon hagyta, csak tenor- és szopránszaxofonon játszott, néha sampleren. Az improvizáció minden válfaját tökéletesen uralja: előbb variálja a dallamot, kiaknázza mély szerkezetét. A megírt dallam kidíszítése nála színezést is jelent, az alaphang kibontását, előkék és koronák, dallamindák és orgonapontok felfűzését. Potter alig játszott az új lemezről, a legújabb számait mutatta meg. Különösen a másodikként hallott Explore-tól esett le az állam. Itt hallunk egy bevezetőt, kvázitémát, majd a témát, ami nála a népdalszerűtől az atonálisig oszcillálhat. Amikor a témát másodszor halljuk, már a groove-val együtt is ráismerünk, majd továbbgörög a történet. Potter szólója elmesél egy egész könyvet, amely számomra a kereső, mélységet és magasságot bejáró, botladozó, de hivatását megtaláló egyénről szól. A szaxofonos általában előbb komponál dallamot: előbb volt meg az itt is előadott címadó szám fő motívuma az új lemezről, amire véletlenül rápottyant egy szöveg, és így kerekedett ki utóbb egy egész kis szvit. A számok összekötése a koncert során tovább sűrűsíti a jelentésrétegeket. Ez Potterék következő csodája, a zenei anyag olyan koherenciája, ami túlmutat egy-egy szám felépítettségén, az egész koncert befogadását segíti. A kvartett eltérő egyéniségeinek összeműködése és egymásra hangoltsága fenomenális. A latin világot nagy, billentyűpüfölős kedvvel behozó David Virelles zongorista, a minden hangulatban óramű-bőgős Joe Martin, és Marcus Gilmore, akire az első sorból négy fiatal magyar dobos figyelt megkövülten. Mesteri.
Chris Potter Quartet, Budapest Jazz Club, május 18.
