Zene

Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a kultikus kaliforniai punkbagázs végre betegye hozzánk a lábát, és ebben nem kis szerepe lehetett a zenekar új énekesének, aki nem más, mint Téglás Zoltán, az Ignite frontembere, aki Csihar Attila mellett a legismertebb magyar figura a nemzetközi rockszakmában. A Dürert megtöltő embertömeg egy része ebből következően láthatóan nem azok közül a ma már késő húszas, kora harmincas arcok közül került ki, akik a kilencvenes évek közepén a Green Day és az Offspring MTV-s nyomatásának köszönhetően kattantak rá a műfajra, és ástak tovább az olyan második generációs, ma már szintén veteránnak számító punkbrigádok irányába, mint az MxPx, a NOFX, a Rancid vagy éppen a Pennywise. Ezen az estén gyorsan kiderült, hogy a Dürerben még mindig nem sikerül egészséges koncerthangzást összehozni, és ez a nyitó A Wilhelm Scream után a sorban második, egyébként csodálnivalóan okos new school hardcore-punkot nyomató Strike Anywhere-től is elvette a kedvet - és a Pennywise is csak úgy tudott megszólalni, mintha háromcentis plexifal mögül szűrődne elő halkan, tompán és erőtlenül a muzsika.

A rotterdami Hotel Modern társulat előadása hihetetlen érzékenységgel összerakott filmes, animációs, színházi portré az emberiségről, amelyben kifli formájú kis összeaszott rákokként nézünk vissza magunkra, miközben nem tudjuk, hogy szánalomra méltó, vicces lények vagy túlélő gigantikus hősök vagyunk-e inkább. A magát színházi kollektívaként definiáló csapat két éve mutatta be ugyanitt Tábor című, saját készítésű, apró díszletei között bábokkal helyben felvett, meghökkentő haláltábori riportját (lásd: Az ajtók záródnak, Magyar Narancs, 2008.

A február végén megjelent lemez 2006-os elődjéhez (Ys) hasonlóan elrugaszkodik a legtöbb, Joannával általában egy kalap alá vett kortárs dalszerző-énekesnő (Regina Spektor, Nellie McKay, Joan As Policewoman) világától. Zenéje valószínűtlen és időtlen - hősnőnk a saját maga által teremtett tündérvilágban kalandozik, amely távol van a poptól, és közel a komolyzenéhez meg a folkhoz.

A magyarul ötödik könyvével jelentkező Peter James regénye az elmúlt évtizedekben főleg a skandináv szerzők által divatba hozott családi krimik sorába tartozik. Ezekben a rendőrség tagjai amolyan kis famíliát alkotnak, a munka során belelátnak egymás magánéletébe, megismerik társaik valódi családjának életét, míg a munka virtuális famíliája egy másfajta, olykor az előbbinél nagyobb szolidaritást jelent.

Legyen bármilyen randa dolog az előítéletesség, azért ha egy filmajánlóból arról értesül a verzátus mozi- és zenebarát, hogy a megtekintendő koncertfilm kellős közepén szem- és fültanúja lehet egy vadonatúj Guinness-világrekord felállításának ("ugyanazon zongorabillentyű 498 alkalommal történő leütése 60 másodpercen belül"), hát nagyjából már tudja, mire is számítson. Persze Havasi Balázs nevének hallatán már amúgy is felidéződhet bennünk néhány megszilárdult képzet a gondosan kiművelt pianistáról, aki Richard Clayderman és Szentpéteri Csilla nyomdokait odahagyva a crossovert felcserélte saját leleményére, a world classical music elnevezésű műfajra, ahol ilyesformán "a teljes HAVASI zenei világ" megmutatkozhat számunkra.

Május 11-én tartja Szívest Örömest című DVD-jének a bemutatóját a huszonkét éves Csík zenekar a Fonóban. Lesz ott minden, autentika és borkóstoló, a könnyűzenész kollégák közül pedig Kiss Tibor és Presser Gábor. Hogy az autentikus népzenélés szakmai köréből milyen út vezetett a jobbára csak popegyütteseknek kijáró népszerűségig, azt térképeztük fel Szabó Attilával.

A gemütlichkeitnak nyilván már rég annyi, de eddig nem nagyon volt mit a helyére pakolni. A fejlődés viszont feltartóztathatatlan, a kültelki kupleráj Bécsben közel negyed század szívós mozimunkájával lassan, de biztosan küzdötte fel magát világlátásunk egyik útmutatójává. Tudjuk, hogy dagadt és borotválatlan a főnök, hogy erőszakos tahók a kuncsaftok, tudjuk, hogy ukránok a lányok (vagy magyarok, szlovákok, bolgárok, szerbek és valahány nép a naptárban). Tudjuk, hogy innen már nincs hová, ismerjük a színésznőket, akik eljátsszák a szerencsétlen párákat, tudjuk, hogy mindenki meghal már az elején vagy a közepén, a film végét csak a hátramaradottak várhatják ki, mert bele kell mondaniuk a kamerába a másodlagos frissességű és harmadlagos fontosságú (semmire se jó) tanulságot - a könyökünkön jön ki az egész Westbahnhof. Bécs nem a Nyugat, hanem a Pokol kapuja - kelet-európai mozilakóknak fenntartva. S a kelet-európai mozikat már régen mások lakják, mint akik látogatják, nincs is semmi közük egymáshoz, talán kétfajta közös örömük, ha létezik még, sokat mondok. Az egyik nyilván abban áll, hogy én - nyilván, mert heti rendszerességgel leszurkolom a jegyet - még mindig nem vagyok ennyire lent, s abban is van valami megnyugtató, hogy ezúttal nem képességeim, hanem szándékaim híján nem tudok azonosulni a hősökkel. Így lesz például Gryllus Dorkából, a posztszovjet körzetből szalajtott elesett kis cafka gyakorlott megformálójaként földönkívüli, szuperhős és egy személyben a nyolcadik utas. S pontosan annyi közünk is van hozzá - és kizsákmányolóihoz -, mint nevezettekhez. Semmi.

Kezdjük a szikár ténnyel: Leo Fall 1922-es nagyoperettje hamisítatlan remekmű, a műfaj ezüstkorának egyik legértékesebb alkotása. E megállapításnak már csak azért is méltán kijár a sietős nyomaték, mert Lehár Ferenc és Kálmán Imre egykorú munkáival szemben az olmützi születésű osztrák komponista operettje eddigelé nem épült be tartósan a hazai repertoárba, s így bizony még a vájtfülűekkel is legfeljebb a hatvanas években rögzített rádiófelvétel részletei érzékeltethették a Madame Pompadour zenéjének kedélyesen könynyed svungját, franciás kolorittal és változatos zeneirodalmi reminiszcenciákkal átszínezett frivol derűjét. Így volt ez egészen mostanáig, amikor is az Operettszínház kiváló zenekara - élén a bemutató estéjén mindvégig lendületesen irányító Balassa Krisztiánnal - már a potpourri-nyitány megszólaltatásával meghitt közelségbe hozta Fall delikát muzsikáját.

Új helyszínen mutatták be a Nemzeti Színházban Martin Sperr darabját: a festőműhelyben, amely eddig nem volt nyilvános, "közönségforgalmi" terület. Pedig kiváló tér: a nagy terem és magas falai, valamint fejünk fölött a tetőablak meglehetősen teátrális. Ráadásul a terem közepén ülünk, pontosabban kuporgunk tömött zsákokon, menekülési útvonal zéró, körbe vagyunk véve. A falon keskeny erkély húzódik végig - kiváló lőállás.

Ha a csendnek hallhatók hangjai, miért ne láthatnánk az üresség képeit? A kérdés a giccshatáron mozog, de talán nem értelmetlen. Sőt abban a pillanatban ravasszá is válik, ha oldalvást még a semmire is rásandítunk - megbonyolítva a helyzetet a semmi és az üresség viszonyának ellentmondásosságával.

A római szökőkutak kitüntetett filmművészeti szerepét aligha kell bizonygatni, mint ahogy azt sem, hogy Kristen Bell (meg valószínűleg bármely, tetszőlegesen kiválasztott, jól domborodó sorozatcica) remekül mutat egy ilyen belvárosi vízköpőben, kisestélyiben, vérében magas alkoholtartalommal. A filmtörténet és Kristen találkozása néhány pillanat csupán, majd az egyik jobbra, a másik balra - mi megyünk Veronica Mars után (ciao, Anita!, ágyő, Federico!), egyenesen a vígjátékkészítés setét sikátoraiba.

Megszokhattuk már, hogy gombaként bukkannak elő a könyvesboltok polcairól a szabadkőművességgel foglalkozó misztikus krimik és a filmesítésre váró kalandregények. S megszokhattuk azt is, hogy drMáriás minduntalan képes meglepni bennünket.

Mit szépítsük, hazánkban nagyjából mindmáig Ihos József Kató nénije vagy jobb (?) esetben az Irigy Hónaljmirigy egy-egy rusztikusan ordenáré produkciója képviseli a nagy nyilvánosság előtt a női ruhát öltő, s abban páváskodó férfi örökkön karneváli transzvesztitahumorát. Hogy létezik e kényes, sőt sikamlós műfajnak szofisztikáltabb és egyszersmind szórakoztatóbb megvalósulása, azt persze eddig is tudhattuk, ám a neve dacára valójában amerikai balettegyüttes által elért színvonalról eddig sejtelmünk sem lehetett.