A magát színházi kollektívaként definiáló csapat két éve mutatta be ugyanitt Tábor címû, saját készítésû, apró díszletei között bábokkal helyben felvett, meghökkentõ haláltábori riportját (lásd: Az ajtók záródnak, Magyar Narancs, 2008. február 28.), azelõtt pedig lejátszotta terepasztalon az elsõ világháborút. Most egy békebeli elõadást láthattunk tõlük, szintén liliputi verzióban. Korunk világát miniatürizálták laboratóriumi terepasztalaikon, amelyekkel tele volt a színpadi tér, és az ott babaházakként álló apró kávéház, kórház, kemping, szeméttelep, benzinkút és sok egyéb helyszín között járkáltak egy minikamerával, hogy szemügyre vétessék (ergo film formájában kivetítsék a fölöttük függõ óriási vászonra), mit mûvelnek az apró terekben ízeltlábú vízi alteregóink.
Ezúttal nem valami nagy történelmi-társadalmi drámát meséltek el, hanem laza történések sorát mutatták be, mindenféle cél és magyarázat nélkül - talán egy rákváros hétköznapjait. Imát mormolnak a ravatalozó elõtt, bokszmeccset játszanak, szerelmeskednek a sötétben, technódiszkóban táncolnak, miközben két emelettel lejjebb az alsó ráklakóra majdnem rászakad a ház, és összetöpörödött kitines vázak lógnak a dróton. A színészek élõben szinkronizáltak, teljes komolysággal, és ettõl nagyon abszurddá vált az egész. Az általam eddig soha nem látott, színházi, bábszínházi és filmes eszközöket keverõ technika leginkább egy éjszakai alkimista mûhelyre hasonlított, ahol a világot készítik a jókedvû mesteremberek. A végén a rákok angyalszárnyakon járják be a "lerombolt" város helyszíneit, ahol valaha éltek (Berlin felett az ég-fíling), és ettõl élõ mûemlékké, mûalkotássá válik az imént látott rákéletünk.
Trafó, április 29.
*****
