Zene

Magam speciel miatta maradtam fönn hétfő hajnalig, de különösebb csalódás nem ért, hogy mégsem futott be - előtte este kétszer is leadta a tévé, hosszú ideje szóltak róla a hírek: csak az nem nézte meg, aki nem akarta (speciel ehhez kellett nagyon az Oscar-jelölés), tehát minden rendben.

Bullás József a nyolcvanas évek második felétől - egy darabig az újszenzibilitásba befogadott művészként - végigpróbálta a korszak szinte minden kurrens stílusát és stíluspatentjét. Bullás József a nyolcvanas évek második felétől - egy darabig az újszenzibilitásba befogadott művészként - végigpróbálta a korszak szinte minden kurrens stílusát és stíluspatentjét. Vásznaira rátelepítette az olasz transzavantgárd, a német Heftige Malerei, az amerikai new wave és - a hazai zeitgeistnek megfelelően - a hajdani budapesti Európai Iskola forma- és gesztuskészletét.

Nyolc kis kritika

A szlovén kultúra zászlóshajója és egyik legfontosabb exportcikke, a Laibach hosszú szünet után 2003-ban tért vissza a WAT című albummal, amely jórészt a zenekar ideológiájához igazított, alapvetően elektro-techno típusú tánczenéket tartalmazott.

Manapság két olyan kortárs zenei fesztivál létezik Magyarországon, mely nem elégszik meg kortárs művek puszta felsorolásával, ehelyett programjait valamilyen vezérlőelv, koncepció szerint szerkeszti meg. Az egyik a pannonhalmi Arcus Temporum, a másik a Trafóban megrendezett Making New Waves. Jó szerencsém úgy hozta, hogy az

A rendező első ún. közönségfilmje, az Apám beájulna sikernek számított a bevételt illetően, mégis úgy maradt meg az emlékezetünkben, mint a gátlástalanság és a szellemtelenség még magyar viszonyok között is elrettentő példája.

Hét kis kritika

A nevét a Roxy Music 1972-es debütalbumának egyik dalából kölcsönző Ladytron nemcsak zenéjében, hanem a tagok származását tekintve is eklektikus: a két frontlány, Mira Aroyo és Helen Marnie bolgár, illetve skót származású, Reuben Wu effekt- és szintifelelős Hongkongban látta meg a napvilágot, Daniel Hunt gitáros-szintis pedig tősgyökeres liverpooli. A második alkalommal megrendezett Nagy Britmánia február 3-i nyitópartiján ők voltak a főzenekar. A koncert előtt az együttes egyetlen angol tagjával beszélgettünk.

"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az" - még el sem kezdődött az Anna Karenina, a világirodalom máris gazdagabb lett egy csodálatos felütéssel. Még el sem kezdődött Todd Field hevesen díjazott második rendezése, Tolsztoj máris büntetésbe került, szegény feje, egészen a végefőcímig fel sem kelhet a szamárpadból.

Fabrice Hybert, a jelenkori francia képzőművészet egyik legismertebb képviselője, aki mókás munkáival már eddig is sok örömet szerzett híveinek szerte a világban, most nekünk is mosolyt csal amúgy fancsali pofácskánkra: korai, 1981-es, tehát húszévesen készített műve, az Egy négyzetméter ajakrúzs című tábla a Ludwig Múzeumban gazdagon semmitmondó és szegényesen szimbolikus, vagy talán fordítva.

Nyolc kis kritika

Az elektronikus zene "berlini" irányzata manapság is él és virul - ez is mutatja, hogy a hatvanas-hetvenes évek német experimentalistái mily termékenyítőleg hatottak az utókorra.

Néhány évvel ezelőtt feledhetetlen élmény volt, amikor a Hiperkarma dobosa a koncert végén előbújt hangszere mögül, és elénekelte a Raindrops Keep Fallin' On My Head című örökzöldet. A betegesen vékony, őzikeszemű srác ugyanis nemcsak tökéletes előadást, de meglehetősen bizarr látványt is nyújtott. Mintha egy képregényrajzoló fejéből pattant volna ki Rudolph Valentino és a rózsaszín párduc közös nevezőjeként, ám velük ellentétben áradt belőle a muzikalitás.

Mit szólnánk ahhoz, ha a feszes popdalaival befutott Franz Ferdinand hirtelen elkezdene "pinkfloydizálódni"? Nem vennénk éppen jó néven - tánczenére ugrálás helyett nem esik jól a cipőbámulás.