A szlovén kultúra zászlóshajója és egyik legfontosabb exportcikke, a Laibach hosszú szünet után 2003-ban tért vissza a WAT című albummal, amely jórészt a zenekar ideológiájához igazított, alapvetően elektro-techno típusú tánczenéket tartalmazott. Az elektronikus tánczenével való szimbiózis korántsem új fejlemény a zenekar pályafutásában: korai repetitív-indusztriális korszakukból egyrészt sokat tanult a későbbi zenekészítő generáció (sőt, némely akkori zenéjüket ma is be-beépítgetik bizonyos dj-mixekbe), másrészt a Kapital, s bizonyos mértékben a NATO elkészítésével maguk is bebizonyították, hogy értenek az új idők új (már amennyire új) ritmusaihoz. Amennyiben a WAT gátlástalan, habár tréfásan didaktikus és militarista elektrodiszkónak nevezhető (tessenek csak megnézni a Tanz Mit Laibach, vagy a Das Spiel Ist Aus szó szerint vérbő videóit) úgy a tavaly elkészített, himnuszfeldolgozásokat tartalmazó Volk ehhez képest egy sokkal konkrétabb (bár nem feltétlenül gyümölcsözőbb) koncepció szerint készült.
Javarészt ezen adaptációkat mutatta be a zenekar szombat este a túlzsúfolt A38 izzadt közönségének, amely többnyire megadóan beletörődött abba, hogy a színpadból csak a szerencsés kevesek láthatnak egy-egy falatnyit. Amíg a Laibach szépen letudta a leckét, és elővezette a saját értelmezésű angol, amerikai, török vagy éppen kínai himnuszt, bőven elgondolkodhattunk azon, mi értelme is van az ő esetükben átemelt vagy öröklött zenei formákról beszélni. Ám azt meg kell jegyezni, hogy a produkció első fele határozottan emlékeztetett a Massive Attack úgy tíz évvel ezelőtti korszakára, márpedig - esztétikai koncepció ide vagy oda - talán mégsem annyira jó, ha minden második szerzeményről a Risingson jut az eszünkbe.
Mindez módfelett visszafogott színpadképpel és vizuális résszel egészült ki: a képi illusztrációk mindenekelőtt a takarékosság jegyében születhettek, míg az élő produkció dinamizmusáról kizárólag Milan Fras Laibach-vezér gondoskodott, aki lendületesen, megállás nélkül menetelt fel és alá, s közben fáradhatatlanul hörgött a mikrofonba. A kétoldalt rejtőző két szintis jótékony homályba burkolózott, s csak néha bukkant fel a színpad sarkában egy-egy vékony hangú vendégvokalista. A jórészt egyenletesen, talpig svarcba, s lehetőség szerint bakancsba (egzotikusabb esetben cserkészingbe és antantszíjba) rendeződő publikum jobbára áhítattal figyelte a produkciót, s csak néha hallatszottak profán hangok, mint például azon laikus versenyzőé, akit Milan Fras emblematikus-absztrakt repülőssapkája valahogy egyre csak Besenyő Pista bácsi fejfedőjére emlékeztetett.
El kell ismerni, a Volk feldolgozásai között vannak ihletett darabok is: mint például a Slovania, amelynek alapja a Hej Slovaci (a Tiso-féle Szlovákiától Jugoszláviáig számos ország himnusza), s kétségtelenül megüti a régi sztenderdek szintjét. A nép mégiscsak a WAT fent már méltatott slágereire indult be, és sűrű ugrándozás kíséretében végül beleolvadt a stroboszkóp villódzó fényébe. A ráadás egy megdöbbentő megamix volt a Nova Akropola, az Opus Dei, a Kapital és a NATO legnagyobb slágereiből - játék és muzsika nagyjából tíz percben, ahol a lelkes nyertesek utolsónak vehették ki kabátjukat a ruhatárból.
- minek -
A38 hajó, február 17.
Nem vicc voltLehet, csak utólag látom bele a Laibach korai művészetébe a háború előérzetét; művészi magyarázatát és intuícióját mindannak, ami csak később, a 90-es évek elején fog megtörténni. A színház, amit a nyolcvanas évek közepén Trbovljében, egy szakadt kis bányavárosban kitalált pár fiatalember, s a zene hozzá, meg a látvány zavaró volt, mellbevágó, érthetetlen. Náciszerű egyenruhákban, fasiszta jelképekre emlékeztető díszletek között, ipari és katonai ritmusokra, tűzben és füstben a "Volk", a "nemzet" és az "állam" megszületéséről és emelkedéséről bömböltek, masíroztak és verték dobjaikat. Szlovénul, németül és angolul. Bár egy percig sem gondoltam, hogy a csoport effektíve fasiszta propagandát művelne, az irónia hiánya szembetűnő volt. A Laibach nem volt vicces. De akkor mi a franc volt ez? Humor nélküli paródia? Talán. Vagy inkább elidegenítés mesterfokon. Itt a holnap - borzadjatok! A Laibach abban a történelmi pillanatban indult, amikor a balkáni nemzetek - megannyi félkész képződmény - nekiálltak saját államot és ezt a saját államot kiszolgáló történelmet és politikát szervezni maguk mögé. Az 1987-es Opus Dei c. album legismertebb darabja a Live is Life című diszkósláger német nyelvű átköltése. A bugyuta kis dalocskából baljós katonai induló lett - a tömegkultúra egyszer használatos semmiségéből a pusztítás, az önpusztítás, a halálimádat himnusza. "Jeder Augenblick der Zukunft / ist ein Gedanke an vorher." "And everyone lost everything / And perished with the rest." A jövő minden perce a múlt egy emléke. A német völkisch ideológia szellemi és földrajzi perifériáin, évszázados lemaradással, de a XX. század végi tömegkultúrát használva alapanyagnak újjászületik a régi kollektivizmus. Groteszk, torz, rettenetes. Úgy a színpadon, mint a valóságban; a politikai gyűléseken, a pártprogramokban, a szószékeken; majd a harctereken, a koncentrációs táborokban, a kivégzőhelyeken. "Eine Rasse und ein Traum, ein starker Wille." Nincs a kortárs ká-európai kisállami fasizmusoknak pontosabb és ijesztőbb művészi képe a Laibach korabeli összművészeti produkcióinál. - bbe - |
