Zene

Az utóbbi években annyi rossz és/vagy érdektelen francia filmet sikerült látnom, hogy előre fanyalogtam a Francia Intézet új sorozatától. Az élmény annál durvábbnak ígérkezett, hogy az esemény a Nők a kamera mögött címet viselte, és a nemzetközi nőnapon vette kezdetét. Történetesen egy jó filmmel: Gyarmathy Lívia friss Európa-díjas rövidjével, A gólyával. Akkor még nem sejthettem, hogy két nagyszerű filmet fogok látni.

Az orosz film Nyikita Mihalkov Pereputtya óta sokat veszített bájából és kecsességéből: a változások utáni történetek főszereplői kisemberek, a múlt rendszer megmaradt reményeiből és az új szabadság áldásaiból szemezgető kiszolgáltatottak, akik csak annyi igazságot keresnek az új Oroszországban, amennyi a nagyszobájukat betölti anélkül, hogy kiszaladna a fortocskán.

2000 őszén Magyarországra érkezett Stacy Banet, az amerikai Putumayo kiadó felderítője roma muzsikákat keresni. Összevásárolta, amit csak lehet, aztán nagyot ámulhatott, hiszen a közelmúltban Gypsy Caravan címmel megjelent nemzetközi válogatás tíz zenekarából végül is mi adtunk négyet, s mi több: a Romanyi Rota két számmal is észrevétette magát. Stacy Banet kimondottan folkban utazott, így esett még választása a Kalyi Jagra, az Ando Dromra és az Amaro Sunóra. Az egyik szem persze sír: milyen kár, hogy Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Bandje, aztán a Romano Drom, a Ternipe vagy a Kanizsa Csillagai kimaradt, de a másik hangosabban nevet: ebből a lemezből mégiscsak az derül ki, hogy a magyarországi roma népzenei színtér a nemzetközi fölé emelkedett.

Aki azt hiszi, hogy egyszer csak vége szakad a kubai lemezdömpingnek, az téved. Most a Tumi Music névre hallgató brit lemezkiadó szerencséltetett minket újabb négy albummal, melyek nem is rosszabbak, nem is jobbak az átlagnál.

Vergilius és Purcell ismeretében, na jó, ne nagyképűsködjünk, egy átlagos keresztrejtvény-műveltség birtokában a Dido névre beugrik Aeneas is. A világirodalom és az operatörténet egyik nagy szerelmes párja. A karthágói királylány öngyilkos lesz, miután elhagyja őt a trójai háborúból odakeveredett harcos. Ennek persze semmi köze ehhez a Didóhoz, csak ugyanúgy beugrott, ahogy a lemezt hallgatván még más nevek is. Mondok párat, iránytűnek. Suzanne Vega, Sade, Björk, Morcheeba, de leginkább: Cranberries.

Egy adag somlói galuska pillanatok alatt fel tudja dúlni a közérzetet, erre egy kovászos uborka sose volna képes. Bár a főtt tésztán és a nyers kolbászon is minden alkalommal van mit megbánni, merem állítani: édességgel történik legtöbbször, hogy akaratunk ellenére tesszük magunkévá. Nincs az a kis mennyiség, ami ne volna túl sok valós szükségletünkhöz képest - itt pszichés tapasztaláson kívül táplálkozástudományi tényekre is hivatkozhatnék -, és nincs az a nagy, ami elégségesnek tűnne a vágy ellentételezésére. Az édes a legkevésbé rafinált csábító a négy alapíz közül, közönséges és erőszakos. Ezenkívül diszkriminatív is. Nincsenek önálló üzletek, melyek kizárólag savanyú, keserű vagy sós ennivalókat árusítanának. A cukrászdákban viszont épp csak megtűrik a sajtos masnit és a kávét, talán azok kedvéért, akik a küszöb átlépése után is képesek megőrizni emberi tartásukat. Az utóbb említett sem igazi kivétel, a többség úgyis addig mesterkedik, amíg abból is édességet csinál.

"Akkor hát mi a zeneszerzés célja? Természetesen az ember nem célokkal, hanem hangokkal foglalkozik. De a válasz paradox is lehet: egy célelvű céltalanság vagy egy céltalan játék a cél. Noha e játék az élet igenlése. Nem azzal kísérletezik, hogy rendet teremtsen a káoszból, nem is a teremtés jobbítására sarkall, hanem ráébreszt az életünkre, amely nagyon szép,

Nem kell szégyellni, ha nem ismerős - szégyelljék magukat a nagy lemezkiadók, amelyeknél megfordult, és amelyeknek mindmáig nem volt sürgős leszerződtetniük. Pedig büszkék lehettek volna, ha náluk mutatkozik be Eleni (ejtsd: eléjni) Mandell. Ehelyett első albumát (Wishbone) saját maga jelentette meg Mr. Charles Records címkével 1998-ban, a másodikat (Thrill) pedig a Space Baby nevű független 2000-ben. Én se tudnék róla semmit, ha tavaly ősszel feladatul nem kapok egy Tom Waits-dalokat feldolgozó lemezt (New Coat Of Paint, Manifesto Records, MCD-import), ahol ő is kezelésbe vett egyet (Muriel, a Foreign Affairs albumról). Ekkor nyomot fogtam.

Hol volt, hol nem volt a valamikori Jugoszláviában, valamikor a hetvenes évek közepétől egy rockzenekar, Bijelo Dugme nevű. Esztétikai értékeit sokan vitatják azóta is, mindenesetre tény, hogy ügyesen sáfárkodott a bosnyák motívumokkal, és hallatlanul csípte a nép. A gitárosát pedig úgy hívták, hogy Goran Bregovic, szerb és horvát szülők gyermekeként.

Egyet kell értenünk miniszterelnökünkkel: itt az ideje, hogy számot vessünk, mivel is tartozunk osztrák szomszédainknak. Persze a kuruc hagyomány szerint csak ólommal és hideg vassal: ugye eb ura fakó, Ugocsa non coronat, lánc csörög, haló hörög, kérjük kedves szélsőnegyvennyolcas magyar vendégeinket, hogy lopás közben is tartsanak mértéket. Pedig, lelkünkre, leszámolhatnánk már balhiteinkkel: majdhogynem tűrhetetlen, hogy véreinknek Ausztriáról folyton csak Trajcigfricig és a papírötvenes hátoldala jusson az eszükbe (esetleg mindez még Billa-szatyorral és Gorenjével súlyosbítva). Pedig valaha még együtt nyomult kart karba öltve Vak Bottyán, a süket Beethoven és a néma levente, azután összeomlott minden, és mi itt maradtunk árván, hülyén, ostobán vigyorogva és egymásra mutogatva. Ha más már nem is jutna eszünkbe szomszédainkról, azt azért jó tudnunk, hogy a tuti majdnem mindig a labancok felől érkezett hozzánk, s itt elég csak a zenére gondolnunk. Hogy ne is menjünk messzire: az osztrákok legutóbb éppen a múlt évszázad kilencvenes éveiben mutatták meg a világnak, hol is lakott ifj. és id. Johann Strauss: A Kruder & Dorfmeister kettős vezette cs. kir. invázió előtt megfeküdtek az irigy ny.-európaiak, sőt még a sovén britek is, s azóta a világ legalábbis elfogadni látszik, hogy a legfinomabb zenéket megint csak Bécsben gyártják.

"Ha a cápa szája tátva, bárki látja fogsorát, ámde Bicska Maxi rejtve hordja tőrét s pisztolyát", énekelték eddig a Koldusopera nyitó songjában, Blum Tamás fordításában. Ascher Tamás rendezésének lényege egy parányi különbségből kibontható: "ámde Maxi hosszú kést hord, mit a jó nép sose lát." Pisztoly nincs. A kést, amely egy elegáns sétabotban bújik meg, arra használja - egyetlenegyszer -, hogy kipattintsa vele a bilincset a börtönben.

Azért az jó, ha van az embernek egy tizenhárom éves lánya, aki megmagyarázza neki azt, amit nem ért.

Gavrilo ételkihordó szociális munkásként keresi kenyerét a mai Budapesten, példáképe Gavrilo Princip, Ferenc Ferdinánd merénylője, az első világháború kirobbantója, és ezek a tények erősen behatárolják lehetőségeit. Nagy dolgokon töri a fejét, robbantani szeretne egy nagy hatásút, de nem talál megfelelő célt. Szerencséjére elüti autójával Majkát, a kedves, de furcsa lányt, akinek nem esik nagyobb baja, csak vérzik a feje, viszont tudomása van egy undorító sikkasztási ügyről. Innentől együtt folytatják a harcot, előbb Rumcájsz kalandjait nézik videón, majd felrobbantanak egy teherautót, amelyiken az elsíbolt adományokat vinnék el Milánóba.

Miközben legszebb reményeink a porba hulltak, sem az angolszász filmek között versenyző Szabó István-filmet, sem a külföldi mezőnyben indított Glamourt nem nominálták Oscarra, addig - fű alatt - a rövidjátékfilm kategóriában befutott egy félig-meddig magyar film.napfény ízéhez hasonlóan a One Day Crossing története is Magyarországon játszódik, 1944 hírhedt októberi vasárnapján, Horthy balvégzetű kiugrási kísérlete és a nyilas puccs idején. Viszont Szabó művével ellentétben - és némiképp meglepő módon - magyarul beszélő, angol feliratos a film, magyarok játszanak benne, és a kitűnő Nagy ndrás fotografálta (pénzről most ne beszéljünk).