A Duna hangja

WOMEX 15

  • Marton László Távolodó
  • 2015.11.29 15:10

Zene

A világzene és a nacionalizmus bajosan fér össze. A világzene és az emigráció szinte elválaszthatatlan. Ezek a közhelyek nem csak a budapesti WOMEX-konferenciáin kerültek elő, már a vásár megrendezése előtt is nemzetközi sajtóközleményre „kényszerült” a WOMEX igazgatója. Ebben az európai határok lezárása ellen tiltakozott, kiállva a kulturális változatosság mellett, és elutasítva a xenofóbia minden formáját. Arról is hallani lehetett, hogy a regisztráltak egy csoportja tüntetni készült, és a vásár utolsó délutánján egy laza akcióra is sor került, szolidaritást vállalva a menekültekkel, és fellépve a háború elől menekülőkkel szembeni erőszak ellen.

Bálna, Müpa

Mindez azonban a legkevésbé sem árnyé­kolta be a vásár egyértelmű sikerét, melynek isteni nyomatékául az eddig tetszhalott Bálna napsugarakban fürdőzhetett. Ez a Bálna az „előző életében” a Dunán szállítandó magyar gabona tárolására szolgált, de az ezredfordulóra annyira leromlott az állapota, hogy inkább kulturális létesítményt faragtak belőle. Más kérdés, hogy az átadására 2011 nyara helyett csak 2013 novemberében került sor, és azóta is kihasználatlanul, ötlet és feladat nélkül vergődött szegény.

Egy WOMEX-hez azonban álmodni sem lehet kedvezőbb térről, mely világos, tágas, hangulatos terekre tagozódik a bevett csarnoklégkör helyett, és mindennek a tetejébe a város szívében van. Még nagyobb elégedettséget váltott volna ki belőlem, ha egy ernyőszerű magyar stand keretében a hazai folk- és világzenei élet több képviselője sorakozott volna fel, de azért, ha elszórtan is, jelen volt a – WOMEX magyar szervezőjeként és a fellépők közül a Cimbalomduót, Palya Beát és a Romengót képviselő – Hangvető, a Fonó Budai Zeneház, az ugyancsak fellépő Herczku Ágit „áruló” Accord World Music, a Cimbaliband, a Söndörgő, és a MediaEvent a NarRator Records kínálatával.

A vásár mellett a Bálna szolgált a konferenciák és filmvetítések helyszínéül is, ugyancsak pompásan.

Eddig több mint oké, séta tovább a Duna-parton a Müpáig.

Nagy kérdés volt, hogy a – sokak számára túlzottan jól fésült – Müpa képes lesz-e fazont váltani, és az eddigi működésétől minden porcikájában eltérő igénynek megfelelni. Például annak, hogy este kilenctől úgy éjjel kettőig háromezren szambáznak folyamatosan az épület és a mellette felállított sátor öt színpada között. Ülnek, állnak, mennek, a kezükben üvegek, ami egy hosztesznek kész pokol. Kezdetben még uralkodtak a rossz beidegződések, engem konk­rétan az osztrák Federspiel koncertjére nem engedtek be „ülőhely híján”. De aztán helyreállt a rend, azaz győzött a „fejetlenség”, hál’ isten. Akinek nem jutott szék, az a földre ült vagy álldogált, annak rendje-módja szerint. Nyilván ízlés dolga, de nekem rettenetesen tetszett ez az eddig soha nem látott élet a Müpában. És már megint arra gondoltam, amire a Bálnában kellett: az isten is a WOMEX-re teremtette ezt az épületet. Pillanatok alatt átjuthattunk az egyik színpadától a másikhoz, és a Müpához méltón mindegyik vérprofin szólt.

A WOMEX ünnepélyes megnyitója persze más tészta, arra nem lehet jegyet venni, és aznap nincs is több buli. Egyszer már rendezhetett ilyet a Hangvető, 2011-ben Koppenhágában. Az Hungarian HeartBeats néven zajlott, s járta körül nép- és világzenénk csapásait. Most – Gypsy HeartBeats címmel – a cigányzenénk került fókuszba. Azzal a megszorítással, hogy a szereplői nem léphettek fel korábbi WOMEX-eken – mesélte a művészeti vezető Liber Endre. És úgy, hogy beleférjen hatvan percbe. A tradicionális hangvételt és táncot – a pozsonyi Ifjú Szivek együttesből – Oláh Attila mutatta be, az autentikus feldolgozásmódot Lakatos Mónika és a Romengo. Mónikáról köztudott, hogy elképesztő mélységbe ránt a hangja, olyankor nincs miről beszélni. A Belgiumban született Tcha Limberger a kalotaszegi stílus letéteményeseként bizonyított, a Radics Ferenccel súlyosbított Szalonna és Bandája pedig a legveretesebb kávéházi cigányzene gazdagságát villantotta meg. Palya Bea és együttese a című albumáról játszott, hogy a pop felé való kitörés is terítékre kerüljön, de ezzel sajnos kilógott a programból.

Balogh Kálmán és Lukács Miklós Cimbalomduója a 2011-es megnyitón is szerepet kapott, és azóta Összehangolva címmel egy új albumuk is kijött. Most a WOMEX showcase-einek egyikét adhatták – a három hazai fellépő közül. Ahogy egymásba kapaszkodva szárnyaltak, az egészen rendkívüli volt – és még véletlenül sem álltak útjukba a műfajokból vagy a hangszerükből eredő akadályok. Még a virtuozitásuk sem… Közel ezres közönség, baromi siker – az ember ilyenkor kihúzza magát a nézőtéren, hm, hm, hát igen…

De ragyogó formában játszott a Buda Folk Band is. A „városi népzene” amúgy zűrös fogalmának elragadó példáját mutatták, olyan hangoltsággal és ízzel, ami már kimondottan az övék. Hát még, ha az ének frontján lépni tudnának kicsit…! Herczku Ági és Bandája ugyancsak meggyőzően és nagy sikerrel szerepelt.

Engem főleg a vonósok temperamentumával fogott meg, kevésbé szorgalmaznám a lírai zongorázást, de ez nyilván egyéni probléma.

 

A kiválasztottak

Hogy melyik legyen az a negyvenöt előadó, akikből összeáll a WOMEX koncertprogramja, az sajnos már hagyományosan a 7 szamuráj fedőnevű zsűri dolga. (Korábban a művészeti igazgató döntött.) A jelentkezők száma tenger, évente nyolc-kilencszáz, annak dacára is, hogy a fellépésük költségét maguknak kell fedezniük. Arra mindenesetre nagyon figyel a zsűri, hogy a kiválasztottak mindenféle régióból és irányzatból kerüljenek ki. Akinek nincs ellenére a folyamatos rohanás, az belekóstolhat valamennyi fogásba, de én nem vagyok az a mohó fajta. Ahogy már az a partizós sem, aki fél kettőkor átkel a Dunán, hogy hajnalig az A38 hajón a WOMEX világzenei dj-jeire ropja. Szóval szigorúan szubjektíve és a teljesség igénye nélkül szeretnék pár nevet kiemelni.

A nyugat-szaharai – de 2000 óta Spanyolországban élő – Aziza Brahim szerepelt már hasábjainkon, sőt a Müpában is, a múlt év de­cemberében. Ő azok közé tartozik, akik menekültként teszik felkavaróbbá a világzenét, de nem ezért kell szeretni, hanem a latin-amerikai dallamok, a sivatagi blues és a kortárs popzene különlegesen finom elegyéért. Az afrikai felhozatal amúgy erősebb volt idén a szokásosnál. Kiváló afropopot művelt a guineai gitáros Moh! Kouyate, és baromi sűrű ritmusú, alkalmasint transzközeli nigeri tánczenét Mamar Kassey. Talán ő volt az egyetlen, aki már intézményesült – főleg Franciaországban, az ezredforduló után. Akik vevők a nem elcsépelt balkáni ügyekre, azokat a kissé elborult, lappföldi Jaakko Laitinen & Väärä Raha dobta fel, akik meg kegyetlenül szívfacsaró érzésekre vágytak, azok a bosnyák–szerb–horvát Damir Imamović Sevdah Takhttól kapták meg a magukét. Többek esküdtek a „telt házas” Federspielre és a török–francia Forabanditra; azokat pedig átugrom inkább, akik nem érintettek meg.

Az idei WOMEX-díjakat az iráni Ramin Sadighi (a Hermes Records alapítója), a Glitterbeat Records (melynek korongjait a legtöbb rádiós pörgette), valamint életművéért + szo­ciális érzékenységéért, így az afrikai menekültekért való kiállásáért a szenegáli Cheikh Lô kapta. Ő vasárnap este a nagyközönségnek is koncertet adott a Müpában, könnyen befogadható, ám a legkevésbé sem forradalmi számaival. A dakari mbalax tánczene keveredik bennük latin dallamokkal, és közben jó nagyokat dobolnak, de amúgy semmi extra.

Lényeg a lényeg: a WOMEX huszonegy éves történetének egyik legjelesebb helyszínéül szolgált Budapest. Hogy ebből majd mennyit profitál a szakma, hamarosan kiderül. A fővárosnak és rossz hírű kormányunknak azonban már most nagyon jót tett, tuti. Remélem, az illetékes elvtársak kalapot emelnek a szervezők, a Hangvető-stáb magját alkotó Lelkes András, Liber Endre és Weyer Balázs előtt.

És aztán, ugye, folyt. köv.

2015. október 21–25.

Neked ajánljuk