Koncert

A fekete három árnyalata

A Kreator, a Testament és a Machine Head a FEZEN fesztiválon

  • Kovács Bálint
  • 2012. augusztus 20.

Zene

Magyarország legkitartóbb zarándokai a metálosok: mivel még mindig nem szánta rá magát senki, hogy fesztivált szervezzen kimondottan ennek a több tízezres rétegnek, évről évre más városban találják meg a maguk számára a fesztivált. Idén a Sziget szánalmas, a VOLT nem létező és a Hegyalja igazán nagy durranás nélküli metálfelhozatala, valamint a Metalfest elmaradása mellett a székesfehérvári FEZEN lett az egyértelmű befutó: a népszerűsége abszolút csúcsán és legjobb formájában lévő Machine Head mellett elhozták a thrash metal "eredeti" (kaliforniai) alapzenekarai közül a Testamentet is, harmadiknak pedig a műfaj európai legnagyobbját, a Kreatort. Ráadásul a Machine Head egy éve, a Kreator és a Testament pedig épp a napokban adott ki új lemezt - mintha a FEZEN szervezői alaposabban megnéznék a zenekarok szavatossági idejét a dobozon, mint a Szigetéi. Igaz, a Kreator új albuma, habár korrekt volt, abszolút mentes bármiféle újítástól és izgalomtól, a Testamenté pedig legalábbis megtorpanásnak tűnik az elmúlt évek folyamatos fejlődése után. A Machine Head lemeze (Unto The Locust)viszont pár hibájával együtt is mesterinek nevezhető - és a három koncert alapján úgy tűnik: a lemezek pontosan leképezik a bandák jelenlegi formáját.

 


Fotó: Pápai Barna

A Kreator például élőben is bizonyította, hogy ha Mille Petrozzáéknak nem jut eszükbe sürgősen, hogy merre tovább, akkor egy idő után legfeljebb a nosztalgiázó rockerekre számíthatnak. Sőt mintha már most is bennük bíznának leginkább: a koncert kétharmadát huszonvalahány éves dalok tették ki. Márpedig az akkor és ott persze fontos, a megbízható tuka-tuka ritmusképletet azonban nem meghaladó relikviák azért ma már jóval kevésbé izgalmasak, pláne a mostanit megelőző három remek lemez újító, a műfaj fejlődőképességét bizonyító számaihoz képest. Hányan vennék vajon észre - ha nem lenne semmilyen felkonferálás, a refrén szövege pedig nem volna árulkodó -, hogy a zenekar átváltott, mondjuk, az Endless Painről a Pleasure To Killre? Nem mintha az újabb számok annyira feldobnák a koncertet: Petrozzáék tisztességesen és hibátlanul játszanak ugyan, de árad belőlük a rossz értelemben vett rutinosság - nagyjából mindaz hiányzik a műsorukból, ami a látványon és az élő hangzáson kívül jobbá teszi a koncerteket a lemezhallgatásnál.

 

A Testamenttel valamivel jobb a helyzet: ha nincs is szó a világ leghangulatosabb bulijáról, azért Chuck Billyéken látszik, hogy élvezik, amit csinálnak. (És ennek a koncertnek csak alig a felét teszik ki a huszonéves tuka-tuka számok.) A tagcserékre igencsak hajlamos csapat a még leginkább klasszikusnak nevezhető felállásában és a kiváló, nem először a Testamenttel zenélő dobossal, Gene Hoglannel játszva nem bíz semmit a véletlenre: már az első számban, a felelgetős refrénű Rise Upban részt vesz a közönség - az ilyesmi pedig mindig sokat dob a közhangulaton. Az új lemezről aztán csak a legjobb számokat játsszák el, ahogy az egész műsor is bombabiztos best of. A jó mázsás Chuck Billy (képünkön) pedig magában is igen emlékezetes jelenség, ahogy folyamatosan fel-alá rohangál - kezében egy Star Wars-os játék fénykardra hajazó, neonzölden világító mikrofonrúddal.

A Testament azt mutatta meg, hogyan lehet rutinból is élvezetes, a megbízható színvonalból soha nem engedő, igaz, azt nem is feltétlenül túlszárnyaló koncertet adni. A Machine Head pedig azt, hogy ők a világ egyik legjobb koncertzenekara - márpedig a magyar közönség ezt most érzékelhette először: majdnem két évtizede még "kezdő" zenekarként jártak nálunk, három éve pedig a Hegyalján a szégyenletes hangzás lényegében élvezhetetlenné tette a nagy visszatérést. Most szinte tökéletes hanggal, elképesztően lelkes, a nem az egyszerűségükről híres szövegeket is kívülről fújó közönség előtt mutattak valami olyat, amit szinte senki más nem tud rajtuk kívül.

Már a látvány is lenyűgöző volt: minden parasztvakítás nélkül, kizárólag a reflektorok tudatos használatával olyan irgalmatlanul erős képeket hoztak létre, amelyek maximálisan megtámogatták a zene hatását. Amikor egy hirtelen zenei váltás után a sötét színpadon csak a kántáló Robb Flynnt világította meg alulról egy halványzöld derengés, az olyan komplex élményt jelentett a nézőnek, hogy azt tanítani lehetne (például a Kreatornek). Persze ez csak akkor tud így működni, ha a dalokat már eleve olyan tökéletesen építik fel, mint a Machine Head az elmúlt évtizedben: az olyan hét-tíz perces számokban, mint a Halo vagy az utóbbi évek talán legjobb metálfelvétele, a Locust, nincs tíz másodperc sem, aminek ne lenne meg a maga pontosan kiszámolt helye - és ez a matekozás közben nem hatástalanítja a korai lemezeket naggyá tevő zsigeri indulatot sem.

De ezen a koncerten tényleg minden tökéletes volt: a műsor összeállítása, Flynn és Phil Demmel gitárduói, Dave McClain látványos dobjátéka meg a frontember a szokottnál intelligensebb és komolyabb beszédei a számok előtt. Itt kivételesen tényleg hihető volt, hogy Flynnt lenyűgözte a közönség - a többiek mondták, rajta látszott is. Mindegy, hogy ez volt-e az év koncertje vagy sem: aki ott volt, valamit még évtizedekig meg fog tartani belőle.

És az a vicc az egészben, hogy a FEZEN-en hetijeggyel mindez olcsóbb volt, mint sok pesti koncert. Olcsó a sör is, és még a hely is elég jól megközelíthető, csak a kánikulában üvegházként működő sátrakkal, épületekkel kéne valamit kezdeni. Nincs semmi akadálya hát, hogy ideszokjanak a metálosok - a labda a szervezőknél.

Székesfehérvár, augusztus 2-3.