A sok szempontból üdítő idei Sziget-koncertfelhozal méltatásakor meg kell említenünk, hogy több érdemdús zenekar is először tette tiszteletét - nemcsak a fesztiválon, de Magyarországon is, s jó részükre megérte ennyit várni (bár kevesebb spéttel is beértük volna...). A Wild Beasts például rögtön a hét egyik legerősebb fellépését produkálta egy valószínűtlennek tűnő, péntek délutáni időpontban. Ha bárki kétségbe vonta volna, hogy színpadon is megél-e az albumokon oly töménynek, egységesnek és nagyszerűnek tűnő produkció, s hogy élőben is üt-e a falzettel súlyosbított dupla vokál, azt egy pillanat alatt cáfolta meg a vendég billentyűs hölggyel ötösre bővült brit csapat. Mindenekelőtt meghökkentő, mennyire lüktető, dinamikus a játékuk - ami hál' istennek át is jön: tavaly óta rengeteget javult az A38 sátor hangosítása. Sűrű és telt hangzású, ám eközben kiadós tereket láthatunk bele: ez a fajta zene beszippant, és nem enged - ráadásul megajándékoz azzal az élménnyel, hogy intim és egyben csak nekünk szóló varázslatban lehetett részünk. Ebben persze jelentős szerepe van annak is, hogy a harmad-negyedháznyi, de lelkes publikum a színpad köré tömörül, ahol koncentráltan jön át az élmény, a kamara-előadást pedig megkoronázza Hayden Thorpe élőben is lenyűgöző, oktávokon átszárnyaló hangja - ebben néha méltó társa a másik vokalista, Tom Fleming is!
Fotó: Németh Dániel
Másnap délután a Two Door Cinema Club (képünkön) vagy négyszer annyi embert vonz a Nagyszínpad elé, mint a megdöbbentően erős és energikus, egy órát zúzó Horrors. S bár az északírek messze nem játszanak annyira érdekes zenét, lelkes trappolásra késztetik a számaikat kívülről ordító, s kell-e mondanunk: túlnyomórészt külföldi publikumot. Miközben sorra darálják le az egyformán gyors, egyszerű ritmusú, direkt táncolásra teremtett, takarékos terjedelmű szerzeményeiket, a kidobók nem győzik lekapkodni a tömeg tetején szörfölő lányokat. Már csak az a kérdés: hány nyarat bír még ki ez a produkció?
Az esti A38-sátorbéli Fink-koncerten viszont már azon törhetjük a fejünk, hogyan tud ilyen ütős és dinamikus lenni egy alapvetően akusztikus, habár némileg villamosított produkció. Fin Greenall szerző-énekes-zenekarvezető talán egyedül is eladná a portékát: a folkos-soulos dalok zenében-szövegben is nagyon erősek, s fátyolos-bluesos hangjának szuggesztivitását még fel is erősíti a célratörően minimalista gitározás. De most nagyon látszik az is, mennyire kell ide ez a bikaerős ritmusszekció: Guy Whittaker basszusgitáros grúvjai és a civilben regényíróként is jeleskedő Tim Thornton sebészi pontosságú játéka elképesztő dinamikát kölcsönöz az előadásnak. A feszes bő órába belefér a ráadással együtt tíz szám, melyek közben Thornton néha előkapja az elektromos gitárt is - mindezt precíz lábdobolás közben! A folyamatos rongylábazásra késztető lüktetés is bizonyítja, milyen sokat tanult Greenall az elektronikus tánczenéből - a ravasz áthallások pedig azt sejtetik, hogy a Stooges vagy a Bauhaus is bejátszott a képbe. De akárhogy is legyen: ez így csillagos ötös!
Augusztus 10-11.
