Ez persze ebben a formában nem teljesen igaz, Dua Lipa ugyanis londoni lány, ott született egy negyedszázada, koszovói albán menekültek gyermekeként, akik később hazavitték magukkal kiskamaszként Pristinába. Talán igazuk van azoknak, akik szerint épp ott, az isten háta mögött lehetett olyan ártatlanul, egyben nagyon is reflektáltan befogadni és feldolgozni az idővel saját pályáját is formáló popzenei örökséget, aminek első jeleként Dua feldolgozásokat tett ki a YouTube-ra, kedvencei, Nelly Furtado és Pink dalaival. Azonban igen gyorsan, már 15 évesen visszatért Londonba, és mivel a tehetsége ambícióval és akarattal társult – ráadásul rendre megtalálta azokat, akik valóban segíteni tudták karrierjét –, hamarosan kezdetét vette egy párját ritkító, üstökösszerű felfutás. A publikum leginkább a mérgező párkapcsolatokról szóló New Rules című száma (és annak klipje) kapcsán figyelt fel az egzotikus kisugárzású énekesnőre, aki 2017-ben adta ki első, már figyelemreméltó albumát (Dua Lipa), jórészt saját dalaival, majd hamarosan az egyik legkeresettebb vendégelőadóvá vált: a Calvin Harrisszel rögzített One Kiss vagy a Silk City duóval kiadott Electricity egyaránt megasláger lett, sikereivel pedig számos más pályatársa mellett az utóbbi években a popiparban is sűrűn feltűnő, szintén albán származású kollégáit is bőven lekörözte.
A hivatalosan csak most megjelent második albuma, a Future Nostalgia koraszülöttként jött a világra, mivel a zeneanyag hamarabb kiszivárgott a világhálóra, bár Lipa a BBC-nek nyilatkozva azzal bocsátotta útjára, hogy ezekben az időkben más sem hiányzik az embereknek, mint egy kis öröm. Saját bevallása szerint is a példaképei – Madonna, Blondie, Moloko, Gwen Stefani, Outkast – által inspirált, maximálisan táncolható, szellemes, látszólag léha, mégis alapos és továbbgondolható zeneanyagot készített, ahol minden szám máshogy ránt be a ritmusok hipnotikus világába. A Future Nostalgia cím tökéletesen találó, talán meg is magyarázza, hogy mitől lesz oly ragályosan addiktív a lemez. Az íve a new wave-től a nyolcvanas évek díva-diszkóján és szintipopján át a kilencvenes évek elektropopjáig terjed – a jövőbe néző kilátással. A Physicalban Olivia Newton-Johnt idézi, a Break My Heartban egy INXS-idézet viszi a hátán a dalt, a Levitatingben pedig az ellenállhatatlan funky. Noha Dua karakteres és kimunkált hangja szinte léhán érzékinek tűnik, mindig van mondanivalója a világról. A társadalmi szinten igazságtalanul kiosztott nemi szerepek tárgyában igen határozott véleménye van, mint a beszédes című Boys Will Be Boysban („but girls will be women”), de a diszkógömb ettől még nem szakad a fejünkre. Minden gondosan faragott strófa, minden groove és ritmus újabb nélkülözhetetlen adalék a koktélhoz: a nappaliból varázsol fülledt hangulatú klubot, és hisszük, hogy ez még mindig nem az utolsó tánc.
Warner, 2020
