Dal

Terhelési próba

Bob Dylan: Murder Most Foul

  • Keresztesi József
  • 2020. május 9.

Zene

„Murder most foul, as in the best it is” – a sor a Hamlet első felvonásának ötödik színéből való, Hamlet atyjának szelleme jellemzi így a saját halálát: „rút és erőszakos” halál (Arany fordításában), „gyilkosság, a legocsmányabb fajta” (Nádasdynál).

A Shakespeare-idézet közvetlenül a Tempesthez (2012) utal bennünket, ez volt Bob Dylan legutóbbi lemeze, amely új és önálló dalokat tartalmazott, és ennek a címadó dala volt a Titanic katasztrófájáról szóló, kis híján tizennégy perces haláltánckeringő (bár kérdés, hogy ha egyáltalán, akkor milyen szálakon kapcsolódik Shakespeare A viharához). A varázsló mindenesetre az azóta eltelt kilenc év során sem törte el a pálcáját, a folyamatos koncertezés mellett sorban jelentek meg az archív felvételek a különféle alkotói korszakaiból, valamint a nagy amerikai örökzöldeket feldolgozó lemezek, saját új dalokkal azonban egészen idáig nem jelentkezett.

A Murder Most Foul március 27-én éjfélkor került ki a netre, minden előzmény nélkül – már amennyiben a koronavírus-járványt nem tekintjük előzménynek. Ismét egy monstre dal, majdnem tizenhét perces; hosszabb, mint a Tempest volt, sőt hosszabb Dylan bármelyik eddigi „hosszúdalánál”. De talán nem is a dal a legmegfelelőbb kifejezés rá, hiszen leginkább versként, zenével aláfestett lamentatióként hallgatható. Dylan a hosszú idő óta alkalmazott, jellegzetes, egyszerre panaszos és csúfondáros énekbeszédét használja, a zenei szőnyeg pedig az ennek megfelelő, lassan gomolygó aláfestés.

A téma, a Kennedy-gyilkosság, egyszerre roppant konkrét, idézetek és utalások formájában sorra előkerülnek a helyszínek, a szereplők, ugyanakkor Dylan a rá jellemző kollázsszerkezet felépítésével egy nagyszabású vízió gyújtópontjává teszi. Mindez kezdetét veszi már a felütésben: „It was a dark day in Dallas, November ‘63 / A day that will live on in infamy”; nagyjából: sötét nap virradt Dallasra ’63 novemberében, egy nap, amely az aljasság emlékezeteként fog fennmaradni – a második sor Roosevelt elnök nevezetes beszédét idézi, amely 1941 decemberében hangzott el, Pearl Harbor megtámadása után. És így tovább: utalást pakol utalásra, miközben a szöveg mindvégig két lábbal a földön marad, Dallasban, 1963. november 22-én.

Dylan királygyilkosságként hivatkozik a merényletre, és ezzel, azt hiszem, nem csupán Hamlet atyjára utal, hanem arra is, hogy a királygyilkosság többet jelent egy emberi élet kioltásánál: a fennálló rend, a status quo erőszakos megdöntését jelenti, amely a közösség minden tagjának az életére kihat. A dal egész pontosan azzal a fordulattal él, hogy egy nemzet lelkét szaggatták szét (a többes szám nem véletlen: Dylan a merénylet elbeszélése során mindvégig többes számot használ, elvetve a magányos merénylő teóriáját). Mondhatnánk persze, hogy azóta viszont eltelt több mint fél évszázad. Vajon mi teszi az Egyesült Államok harmincötödik elnökének a meggyilkolását – legalábbis Dylan dalában – apokaliptikus eseménnyé, hogyan válhat akkora földindulássá, aminek az utórezgéseit máig érezzük?

A merénylet után pár hónappal megérkezik az Egyesült Államokba a Beatles, aztán pedig, mondhatni, megkezdődnek a hatvanas évek, az ellenkultúra forradalma, és a világ mindörökre fiatallá válik. Dylan gyerekdalok töredékeit szövi egybe a Beatles említésével, hogy aztán egyazon mondatban idézze meg Wood­stockot és Altamontot (a woodstocki fesztivál erőszakba és gyilkosságokba torkolló ellenpárját). Persze, gyakran előkerül, hogy a Beatles és Dylan 1964-es találkozása mennyire megtermékenyítő hatással volt mindkét félre, mégis: Bob Dylan egyszerre a „hatvanas évek” arca, megteremtője és dezertőre. 1966 nyarán motorbaleset éri, és a felépülését követően kivonul a színről: felvételeket készít ugyan, de koncertkörútra nem indul egészen 1974-ig. A woodstocki fesztiválon sem vesz részt, a hippikorszakot, úgy, ahogy van, kihagyja.

Ebben a dalban sem sírja vissza 1968-at, és nem is a hatvanas éveket siratja el: az ő látószöge az amerikai tömegkultúra régebbi rétegeit is magába fogja. A Murder Most Foul második fele egyetlen hatalmas névsorolvasás. A halott Kennedy – az elnök shakespeare-i szelleme? – szólal meg a „hosszú Cadillacjéből”, és a legendás dj-t, Wolfman Jacket szólítja meg (az ő figurája a magyar közönség számára leginkább az American Graffitiből lehet ismerős). És ezzel kezdetét veszi a mintegy hétperces enumeráció, egy hosszú tracklist, amelyen egy idő után nemcsak dalcímek vagy zenészek bukkannak fel, hanem mozimítoszok vagy éppenséggel gengszterek nevei is, különös asszociációs láncban. Éppúgy előkerülnek a blues és a jazz legendái, mint az Eagles vagy a Beach Boys tagjai, vagy éppenséggel Houdini, Buster Keaton és így tovább. Ám az a tény, hogy mindez egy kísértet szájából hangzik el, a remény elvesztését sirató gyász­énekké változtatja a felsorolást. A Murder Most Foul a tömegkulturális mítoszokból összeálló mitikus Amerika számbavétele, illetve a teherbírásának a vizsgálata. Végső soron Dylan most se csinál mást, mint a legutóbbi lemezein. Csak éppen váratlan és jelentőségteljes időzítése, valamint mellbevágó fesztávja különlegessé teszi ezt a dalt még a kései, fajsúlyos Dylan-opusok között is.

 

Figyelmébe ajánljuk

A MÁV finanszírozza az elavult iparvágány karbantartását a kínai cég számára

Vácon a gödi Samsung SDI-nak is dolgozó kínai hatterű CECZ cégcsoport az év elején jelentette be, hogy szeretné, ha a város déli részén lévő, mintegy húsz éve nem használt iparvágányt újra üzembe helyeznék. Úgy tűnik, kérése meghallgatásra talált: a munkálatok megelőzték a kormányhivatal és az önkormányzat közös bejárását. A karbantartás költségét a MÁV állja.