Dal

Terhelési próba

Bob Dylan: Murder Most Foul

  • Keresztesi József
  • 2020. május 9.

Zene

„Murder most foul, as in the best it is” – a sor a Hamlet első felvonásának ötödik színéből való, Hamlet atyjának szelleme jellemzi így a saját halálát: „rút és erőszakos” halál (Arany fordításában), „gyilkosság, a legocsmányabb fajta” (Nádasdynál).

A Shakespeare-idézet közvetlenül a Tempesthez (2012) utal bennünket, ez volt Bob Dylan legutóbbi lemeze, amely új és önálló dalokat tartalmazott, és ennek a címadó dala volt a Titanic katasztrófájáról szóló, kis híján tizennégy perces haláltánckeringő (bár kérdés, hogy ha egyáltalán, akkor milyen szálakon kapcsolódik Shakespeare A viharához). A varázsló mindenesetre az azóta eltelt kilenc év során sem törte el a pálcáját, a folyamatos koncertezés mellett sorban jelentek meg az archív felvételek a különféle alkotói korszakaiból, valamint a nagy amerikai örökzöldeket feldolgozó lemezek, saját új dalokkal azonban egészen idáig nem jelentkezett.

A Murder Most Foul március 27-én éjfélkor került ki a netre, minden előzmény nélkül – már amennyiben a koronavírus-járványt nem tekintjük előzménynek. Ismét egy monstre dal, majdnem tizenhét perces; hosszabb, mint a Tempest volt, sőt hosszabb Dylan bármelyik eddigi „hosszúdalánál”. De talán nem is a dal a legmegfelelőbb kifejezés rá, hiszen leginkább versként, zenével aláfestett lamentatióként hallgatható. Dylan a hosszú idő óta alkalmazott, jellegzetes, egyszerre panaszos és csúfondáros énekbeszédét használja, a zenei szőnyeg pedig az ennek megfelelő, lassan gomolygó aláfestés.

A téma, a Kennedy-gyilkosság, egyszerre roppant konkrét, idézetek és utalások formájában sorra előkerülnek a helyszínek, a szereplők, ugyanakkor Dylan a rá jellemző kollázsszerkezet felépítésével egy nagyszabású vízió gyújtópontjává teszi. Mindez kezdetét veszi már a felütésben: „It was a dark day in Dallas, November ‘63 / A day that will live on in infamy”; nagyjából: sötét nap virradt Dallasra ’63 novemberében, egy nap, amely az aljasság emlékezeteként fog fennmaradni – a második sor Roosevelt elnök nevezetes beszédét idézi, amely 1941 decemberében hangzott el, Pearl Harbor megtámadása után. És így tovább: utalást pakol utalásra, miközben a szöveg mindvégig két lábbal a földön marad, Dallasban, 1963. november 22-én.

Dylan királygyilkosságként hivatkozik a merényletre, és ezzel, azt hiszem, nem csupán Hamlet atyjára utal, hanem arra is, hogy a királygyilkosság többet jelent egy emberi élet kioltásánál: a fennálló rend, a status quo erőszakos megdöntését jelenti, amely a közösség minden tagjának az életére kihat. A dal egész pontosan azzal a fordulattal él, hogy egy nemzet lelkét szaggatták szét (a többes szám nem véletlen: Dylan a merénylet elbeszélése során mindvégig többes számot használ, elvetve a magányos merénylő teóriáját). Mondhatnánk persze, hogy azóta viszont eltelt több mint fél évszázad. Vajon mi teszi az Egyesült Államok harmincötödik elnökének a meggyilkolását – legalábbis Dylan dalában – apokaliptikus eseménnyé, hogyan válhat akkora földindulássá, aminek az utórezgéseit máig érezzük?

A merénylet után pár hónappal megérkezik az Egyesült Államokba a Beatles, aztán pedig, mondhatni, megkezdődnek a hatvanas évek, az ellenkultúra forradalma, és a világ mindörökre fiatallá válik. Dylan gyerekdalok töredékeit szövi egybe a Beatles említésével, hogy aztán egyazon mondatban idézze meg Wood­stockot és Altamontot (a woodstocki fesztivál erőszakba és gyilkosságokba torkolló ellenpárját). Persze, gyakran előkerül, hogy a Beatles és Dylan 1964-es találkozása mennyire megtermékenyítő hatással volt mindkét félre, mégis: Bob Dylan egyszerre a „hatvanas évek” arca, megteremtője és dezertőre. 1966 nyarán motorbaleset éri, és a felépülését követően kivonul a színről: felvételeket készít ugyan, de koncertkörútra nem indul egészen 1974-ig. A woodstocki fesztiválon sem vesz részt, a hippikorszakot, úgy, ahogy van, kihagyja.

Ebben a dalban sem sírja vissza 1968-at, és nem is a hatvanas éveket siratja el: az ő látószöge az amerikai tömegkultúra régebbi rétegeit is magába fogja. A Murder Most Foul második fele egyetlen hatalmas névsorolvasás. A halott Kennedy – az elnök shakespeare-i szelleme? – szólal meg a „hosszú Cadillacjéből”, és a legendás dj-t, Wolfman Jacket szólítja meg (az ő figurája a magyar közönség számára leginkább az American Graffitiből lehet ismerős). És ezzel kezdetét veszi a mintegy hétperces enumeráció, egy hosszú tracklist, amelyen egy idő után nemcsak dalcímek vagy zenészek bukkannak fel, hanem mozimítoszok vagy éppenséggel gengszterek nevei is, különös asszociációs láncban. Éppúgy előkerülnek a blues és a jazz legendái, mint az Eagles vagy a Beach Boys tagjai, vagy éppenséggel Houdini, Buster Keaton és így tovább. Ám az a tény, hogy mindez egy kísértet szájából hangzik el, a remény elvesztését sirató gyász­énekké változtatja a felsorolást. A Murder Most Foul a tömegkulturális mítoszokból összeálló mitikus Amerika számbavétele, illetve a teherbírásának a vizsgálata. Végső soron Dylan most se csinál mást, mint a legutóbbi lemezein. Csak éppen váratlan és jelentőségteljes időzítése, valamint mellbevágó fesztávja különlegessé teszi ezt a dalt még a kései, fajsúlyos Dylan-opusok között is.

 

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.