Koncert

A Kadri Voorand Trió

Zene

koncertjén az énekesnő egyik konferansza arról szólt, hogy a nő egy könyv, nem csak holmi képes magazin, viszont a cselekménye nap mint nap változik. Ahhoz, hogy valaki ezt bevállalja, és ne váljon nevetségessé, valamit tudnia kell, és ezt Voorand tudja is. A zongorához ült le a koncert elején, de azért, mert ott voltak a beprogramozott mikrofonok. A számok többségében csak énekelt, általában samplerrel és más digitális eszközökkel többszörözve hangját. Amikor viszont zongorán is kísérte magát, hatalmas lendülete kifinomult technikával párosult a hangszeren. Voorand vitalitása, óriási hangterjedelme, eredetisége, amely érezhető a dalok kivitelezésében és az éneklés technikájában egyaránt, igazán kiemelkedő produkciót hozott létre. Mifelénk a mélabú és a középtempójú világundor jellemzi a dzsesszes énekesnők többségét – semmi sem áll Voorandtól távolabb. Saját szerzeményei a fehér éjszakákon egymásra találó szerelmesekről szólnak, a bevásárlóközpontból végül kiszabaduló madárról, és így tovább – bravúros hangutánzással és elektronikus effektekkel. Triójának hangszer-összeállításában is érvényesül Voorand lényének és zeneiségének légies, könnyed, de energikus volta: gitáron Marek Talts, nagybőgőn Taavo Remmel kísérte.

Kadri Voorand az észt dzsessz fiatal generációjának képviselője, aki fél éve egy alkalmi felállással mutatkozott be emlékezetesen Budapesten. Zeneakadémiára járt előbb otthon, aztán Stockholmban, klasszikus zongorát és dzsesszéneket is tanult – most már ő otthon a legfiatalabb tanár. Énjének csak egy oldalát mutatta meg ezúttal, van egy valamivel testesebben megszólaló kvintettje és egy a capella szextett­je is. Voorand olyan jól komponál, hogy saját zenei anyagából is tud trió­ja élén élvezetes dzsesszstan­dard­­érzést kelteni. Scattelése pedig egyenesen kolosszális – nem is volna szüksége ilyen sokszor a kütyükre, hangulatait nélkülük is meg tudta mutatni.

Opus Jazz Club, november 14.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.