„Így tehát, ha egy zenekritikus egy szerzőről azt írja, hogy kompozíciója nem felel meg a költő szavainak, az semmi egyéb, mint kibúvó e dilemma alól. A »lap keretei« mindig épp akkor bizonyulnak szűkösnek, amikor megfelelő bizonyítékokkal kellene előállni. Ez a kifogás minden alkalommal a legnagyobb készséggel siet a gondolatszegénység segítségére, és a művészt voltaképpen a »bizonyíték hiánya« miatt marasztalja el. Az efféle kijelentések bizonyítására rendszerint olyan dolgokkal hozakodnak elő, amelyekből csak az derül ki, hogy milyen zenét írna olyasvalaki, aki nem tud zenét írni, vagyis hogy a zenének milyennek nem szabadna semmiképpen sem lennie, ha valóban művész írja. (…) Valójában az ilyen ítéletek abból a lehető legbanálisabb feltevésből, abból a konvencionális sémából eredeztethetők, mely szerint a költeményben megjelenő folyamatoknak megfeleltethető egy bizonyos hangerő és tempó.”
A szöveghez való viszony című 1912-es írásában Arnold Schönberg fogalmazott ily sarkosan, s ő aztán igazán tudta, hogy mit beszél. Egyrészt mert bőven kijutott neki oktondi kritikusokból, másrészt mivel épp ugyanabban az esztendőben komponálta, majd bocsátotta a közönség elé Pierrot lunaire című melodrámáját, amely a gyakorlatban is tanúskodik Schönbergnek a szöveg és a zene kapcsolatát tárgyazó, legszemélyesebb elképzeléseiről. Ez a különleges ciklus a jövő héten a Classicus Ensemble zeneakadémiai online koncertjén jut majd elénk – csak wifi legyen meg egészség! –, méghozzá Harcsa Veronika Sprechgesangjával. De egyszersmind Tornyai Péter Sprechgesangjával is, merthogy a programon egy Debussy- és egy Ravel-mű mellett az ilyen című szellemes kortárs darab is ott szerepel (április 29., fél nyolc).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
