Lemez

A leghosszabb híd

Frank Ocean: Blonde

  • Lang Ádám
  • 2016. október 8.

Zene

Nincs ennél „kétezertizenhatosabb” lemez.

Egyrészt itt van a már-már performanszszerű megjelenés, amely végül egész hétvégés zeneáradatba torkollt. Először jött egy eseménytelen, flexelős videóval kísért teljes lemez, az Endless – rögtön jelezve, hogy ez még nem „az igazi” új anyag (mint később kiderült, ennek részben az volt a célja, hogy kitöltse Ocean nagy kiadós szerződését). Aztán megkaptuk a csodás Nikes lenyűgöző klipjét, majd rá egy nappal végre-valahára megérkezett hősünk második sorlemeze, a Blonde – immár szerzői kiadásban. És itt még nem volt vége! Hiszen egy nappal később a Los Angelesben, New Yorkban, Chicagóban és Londonban felállított pop­up-shopokban egy 360 oldalas „füzet”, a Boys Don’t Cry társaságában ingyenesen be lehetett szerezni a Blonde fizikai verzióját – hogy majd ki lehessen tenni később sok száz dolláros áron az

eBayre.

Maga a Blonde – és a mixtape-szerű ötletkollázsként értelmezhető Endless – tulajdonképpen ellenáll a zenei kritikának. Azt a szuperszemélyes, öntörvényű modern r&b-t kapjuk most is, amely miatt Frank Oceanből olyan szintű kultfigura lett, hogy már most Prince-szel emlegetik egy napon. Másrészt viszont – az idézhető szövegsorok tömkelegén túl – nem ad semmi említhetőt a két lemez összesen 35 tétele. Ezzel egyrészt illeszkednek abba a trendbe, miszerint a nagylemez formátum már nem a slágerek és töltelékdalok kombinációjáról szól, hanem művészi víziót visz végig, miközben a slágerek önálló kislemezként, külön, egymagukban léteznek. Csak az a baj, hogy Frank Oceantől évek óta nem hallottunk olyan ütős, magában is megálló számot, mint amilyen a Novocaine vagy a Lost volt anno. Emellett Frank Ocean ezúttal a mainstream pop újkori menőségi mércéjét, vagyis az A listás közreműködők garmadáját is csak a névsorolvasás szintjén használja. Nála Beyoncéből háttérvokálos (!) lesz, és napjaink legnagyobb rappere, Kendrick Lamar is csak egy-egy szót kap a sorvégeken. Ellenben Ocean anyukája egy teljes beszélős tételt elvisz.

A végletekig kiszámított Blonde és a demóhangulatú Endless legérdekesebb vetülete így egyaránt az, hogy a valaha volt egyik leghosszabb hidat verik a háttérzene és a feltétel nélküli, odaadó, figyelmes hallgatás terepei közé. Ennek a két lemeznek az alkotója egyszerre szeretne mindenhol ott lenni (a háttérben), ám közben ugyanennyire vágya az is, hogy kettesben maradjon a hallgatójával. De azt legalább semmiképp sem akarja, hogy csupán egy újabb, sokadik lemezzel álljon elő a poptörténelem beláthatatlanul burjánzó, befogadhatatlan világában.

Boys Don’t Cry, 2016