Lemez

A leghosszabb híd

Frank Ocean: Blonde

  • Lang Ádám
  • 2016. október 8.

Zene

Nincs ennél „kétezertizenhatosabb” lemez.

Egyrészt itt van a már-már performanszszerű megjelenés, amely végül egész hétvégés zeneáradatba torkollt. Először jött egy eseménytelen, flexelős videóval kísért teljes lemez, az Endless – rögtön jelezve, hogy ez még nem „az igazi” új anyag (mint később kiderült, ennek részben az volt a célja, hogy kitöltse Ocean nagy kiadós szerződését). Aztán megkaptuk a csodás Nikes lenyűgöző klipjét, majd rá egy nappal végre-valahára megérkezett hősünk második sorlemeze, a Blonde – immár szerzői kiadásban. És itt még nem volt vége! Hiszen egy nappal később a Los Angelesben, New Yorkban, Chicagóban és Londonban felállított pop­up-shopokban egy 360 oldalas „füzet”, a Boys Don’t Cry társaságában ingyenesen be lehetett szerezni a Blonde fizikai verzióját – hogy majd ki lehessen tenni később sok száz dolláros áron az

eBayre.

Maga a Blonde – és a mixtape-szerű ötletkollázsként értelmezhető Endless – tulajdonképpen ellenáll a zenei kritikának. Azt a szuperszemélyes, öntörvényű modern r&b-t kapjuk most is, amely miatt Frank Oceanből olyan szintű kultfigura lett, hogy már most Prince-szel emlegetik egy napon. Másrészt viszont – az idézhető szövegsorok tömkelegén túl – nem ad semmi említhetőt a két lemez összesen 35 tétele. Ezzel egyrészt illeszkednek abba a trendbe, miszerint a nagylemez formátum már nem a slágerek és töltelékdalok kombinációjáról szól, hanem művészi víziót visz végig, miközben a slágerek önálló kislemezként, külön, egymagukban léteznek. Csak az a baj, hogy Frank Oceantől évek óta nem hallottunk olyan ütős, magában is megálló számot, mint amilyen a Novocaine vagy a Lost volt anno. Emellett Frank Ocean ezúttal a mainstream pop újkori menőségi mércéjét, vagyis az A listás közreműködők garmadáját is csak a névsorolvasás szintjén használja. Nála Beyoncéből háttérvokálos (!) lesz, és napjaink legnagyobb rappere, Kendrick Lamar is csak egy-egy szót kap a sorvégeken. Ellenben Ocean anyukája egy teljes beszélős tételt elvisz.

A végletekig kiszámított Blonde és a demóhangulatú Endless legérdekesebb vetülete így egyaránt az, hogy a valaha volt egyik leghosszabb hidat verik a háttérzene és a feltétel nélküli, odaadó, figyelmes hallgatás terepei közé. Ennek a két lemeznek az alkotója egyszerre szeretne mindenhol ott lenni (a háttérben), ám közben ugyanennyire vágya az is, hogy kettesben maradjon a hallgatójával. De azt legalább semmiképp sem akarja, hogy csupán egy újabb, sokadik lemezzel álljon elő a poptörténelem beláthatatlanul burjánzó, befogadhatatlan világában.

Boys Don’t Cry, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.