Koncert

Lángoló barkók

The Brian Jonestown Massacre

  • - greff -
  • 2016. október 8.

Zene

A sűrű, csípős botrányszagnál kevés hatásosabb izgatószert fedezett fel magának a popzene, és ha valaki, hát Anton Newcombe, a Brian Jonestown Massacre mint­egy gyárilag bolond, egy időben a zenészeit és a közönségét is előszeretettel fejbe vagy hasba rugdosó, LSD-szivárványokon szánkázó, 6-8 órás előadásokba feledkező, húros hangszereivel a 60-as évek lüktető szívéhez elvezető, korrekt időalagutakat építő vezetője sokat tudna mesélni erről. De mi történik akkor, ha feloszlik a vörös köd? Mi marad utána a színpadon?

Erre a kérdésre az amerikai zenekar első budapesti koncertjén viszonylag hamar megképződött a válasz: a BJM valószínűleg a létező legerősebb produkciót nyújtja most a pszichedelikus rockban, pedig nem mondhatnánk, hogy különösebben sovány volna a mezőny. De ezt a hangzást egyszerűen nem lehet utolérni. A bor­bélyt és szappant ránézésre rég nem látott, csúf barkókkal és olcsó farmerdzsekikkel tüntető zenekar (oké, Anton Atya azért megadta a módját, amikor magára húzott egy Bors őrmesteres fehér zakót!) hét figurát mozgat a színpadon, és a három gitár (köztük egy dúsan csengő 12 húros), a vadul bugyborgó szintetizátor, és persze a léha Joel Gion különféle csörgői nagyon gyorsan a Kinks, a Stones és úgy általában 1966 szellemét az eredetivel azonos színvonalon megidéző, pszichedelikus mennyországba csengte-bongta a sosem igazán megjegyezhető, viszont kivétel nélkül nagyon jó számokat. Úgyhogy a boldogsághoz tényleg nem kellett, legföljebb korai rá­adásként lehetett értelmezni, amikor a főhős másfél óra után (a koncert amúgy kábé háromórás volt) végre felvillantotta azt az oldalát, amelyet a magyar közönség is ismerhet Ondi Timoner örök érvényű dokumentumfilmjéből, a Dig!-ből: amikor egy meggondolatlan rajongó bátorkodott magának számot kérni tőle, akkor Newcombe hosszasan kígyózó körmondatokat bevetve mosta fel a padlót szerencsétlen fiatallal. De legalább nem rúgta fejbe! A közönség egyébként még ezt a közjátékot is a főszereplő megroggyant elméjének kijáró, tiszteletteljes iróniával fogadta, és egyébként is rég láthattunk ennyire odaadó nézősereget, amely ráadásul csordultig megtöltötte a hajót egy olyan estén, amikor a Red Hot Chili is fellépett a fővárosban. Mit is szoktak mondani erre? Csendes forradalom? (De tényleg: vajon mi történik Budapesten a garázsrockkal? A nyár elején az Allah-Las A38-as koncertjén, most a BJM-nél kellett kitenni a megtelt táblát, és pár hete a Mudhoney-n is legalább 200-zal több fő jelent meg annál, amennyire józan ésszel számítani lehetett. Az átlagéletkor ezeken nagyjából 25 év volt. Nincs az a látnok, aki ezt jönni látta volna.)

A38 Hajó, szeptember 1.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.