Koncert

Lángoló barkók

The Brian Jonestown Massacre

  • - greff -
  • 2016. október 8.

Zene

A sűrű, csípős botrányszagnál kevés hatásosabb izgatószert fedezett fel magának a popzene, és ha valaki, hát Anton Newcombe, a Brian Jonestown Massacre mint­egy gyárilag bolond, egy időben a zenészeit és a közönségét is előszeretettel fejbe vagy hasba rugdosó, LSD-szivárványokon szánkázó, 6-8 órás előadásokba feledkező, húros hangszereivel a 60-as évek lüktető szívéhez elvezető, korrekt időalagutakat építő vezetője sokat tudna mesélni erről. De mi történik akkor, ha feloszlik a vörös köd? Mi marad utána a színpadon?

Erre a kérdésre az amerikai zenekar első budapesti koncertjén viszonylag hamar megképződött a válasz: a BJM valószínűleg a létező legerősebb produkciót nyújtja most a pszichedelikus rockban, pedig nem mondhatnánk, hogy különösebben sovány volna a mezőny. De ezt a hangzást egyszerűen nem lehet utolérni. A bor­bélyt és szappant ránézésre rég nem látott, csúf barkókkal és olcsó farmerdzsekikkel tüntető zenekar (oké, Anton Atya azért megadta a módját, amikor magára húzott egy Bors őrmesteres fehér zakót!) hét figurát mozgat a színpadon, és a három gitár (köztük egy dúsan csengő 12 húros), a vadul bugyborgó szintetizátor, és persze a léha Joel Gion különféle csörgői nagyon gyorsan a Kinks, a Stones és úgy általában 1966 szellemét az eredetivel azonos színvonalon megidéző, pszichedelikus mennyországba csengte-bongta a sosem igazán megjegyezhető, viszont kivétel nélkül nagyon jó számokat. Úgyhogy a boldogsághoz tényleg nem kellett, legföljebb korai rá­adásként lehetett értelmezni, amikor a főhős másfél óra után (a koncert amúgy kábé háromórás volt) végre felvillantotta azt az oldalát, amelyet a magyar közönség is ismerhet Ondi Timoner örök érvényű dokumentumfilmjéből, a Dig!-ből: amikor egy meggondolatlan rajongó bátorkodott magának számot kérni tőle, akkor Newcombe hosszasan kígyózó körmondatokat bevetve mosta fel a padlót szerencsétlen fiatallal. De legalább nem rúgta fejbe! A közönség egyébként még ezt a közjátékot is a főszereplő megroggyant elméjének kijáró, tiszteletteljes iróniával fogadta, és egyébként is rég láthattunk ennyire odaadó nézősereget, amely ráadásul csordultig megtöltötte a hajót egy olyan estén, amikor a Red Hot Chili is fellépett a fővárosban. Mit is szoktak mondani erre? Csendes forradalom? (De tényleg: vajon mi történik Budapesten a garázsrockkal? A nyár elején az Allah-Las A38-as koncertjén, most a BJM-nél kellett kitenni a megtelt táblát, és pár hete a Mudhoney-n is legalább 200-zal több fő jelent meg annál, amennyire józan ésszel számítani lehetett. Az átlagéletkor ezeken nagyjából 25 év volt. Nincs az a látnok, aki ezt jönni látta volna.)

A38 Hajó, szeptember 1.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)