Koncert

Lángoló barkók

The Brian Jonestown Massacre

  • - greff -
  • 2016. október 8.

Zene

A sűrű, csípős botrányszagnál kevés hatásosabb izgatószert fedezett fel magának a popzene, és ha valaki, hát Anton Newcombe, a Brian Jonestown Massacre mint­egy gyárilag bolond, egy időben a zenészeit és a közönségét is előszeretettel fejbe vagy hasba rugdosó, LSD-szivárványokon szánkázó, 6-8 órás előadásokba feledkező, húros hangszereivel a 60-as évek lüktető szívéhez elvezető, korrekt időalagutakat építő vezetője sokat tudna mesélni erről. De mi történik akkor, ha feloszlik a vörös köd? Mi marad utána a színpadon?

Erre a kérdésre az amerikai zenekar első budapesti koncertjén viszonylag hamar megképződött a válasz: a BJM valószínűleg a létező legerősebb produkciót nyújtja most a pszichedelikus rockban, pedig nem mondhatnánk, hogy különösebben sovány volna a mezőny. De ezt a hangzást egyszerűen nem lehet utolérni. A bor­bélyt és szappant ránézésre rég nem látott, csúf barkókkal és olcsó farmerdzsekikkel tüntető zenekar (oké, Anton Atya azért megadta a módját, amikor magára húzott egy Bors őrmesteres fehér zakót!) hét figurát mozgat a színpadon, és a három gitár (köztük egy dúsan csengő 12 húros), a vadul bugyborgó szintetizátor, és persze a léha Joel Gion különféle csörgői nagyon gyorsan a Kinks, a Stones és úgy általában 1966 szellemét az eredetivel azonos színvonalon megidéző, pszichedelikus mennyországba csengte-bongta a sosem igazán megjegyezhető, viszont kivétel nélkül nagyon jó számokat. Úgyhogy a boldogsághoz tényleg nem kellett, legföljebb korai rá­adásként lehetett értelmezni, amikor a főhős másfél óra után (a koncert amúgy kábé háromórás volt) végre felvillantotta azt az oldalát, amelyet a magyar közönség is ismerhet Ondi Timoner örök érvényű dokumentumfilmjéből, a Dig!-ből: amikor egy meggondolatlan rajongó bátorkodott magának számot kérni tőle, akkor Newcombe hosszasan kígyózó körmondatokat bevetve mosta fel a padlót szerencsétlen fiatallal. De legalább nem rúgta fejbe! A közönség egyébként még ezt a közjátékot is a főszereplő megroggyant elméjének kijáró, tiszteletteljes iróniával fogadta, és egyébként is rég láthattunk ennyire odaadó nézősereget, amely ráadásul csordultig megtöltötte a hajót egy olyan estén, amikor a Red Hot Chili is fellépett a fővárosban. Mit is szoktak mondani erre? Csendes forradalom? (De tényleg: vajon mi történik Budapesten a garázsrockkal? A nyár elején az Allah-Las A38-as koncertjén, most a BJM-nél kellett kitenni a megtelt táblát, és pár hete a Mudhoney-n is legalább 200-zal több fő jelent meg annál, amennyire józan ésszel számítani lehetett. Az átlagéletkor ezeken nagyjából 25 év volt. Nincs az a látnok, aki ezt jönni látta volna.)

A38 Hajó, szeptember 1.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.