Koncert

Lángoló barkók

The Brian Jonestown Massacre

  • - greff -
  • 2016. október 8.

Zene

A sűrű, csípős botrányszagnál kevés hatásosabb izgatószert fedezett fel magának a popzene, és ha valaki, hát Anton Newcombe, a Brian Jonestown Massacre mint­egy gyárilag bolond, egy időben a zenészeit és a közönségét is előszeretettel fejbe vagy hasba rugdosó, LSD-szivárványokon szánkázó, 6-8 órás előadásokba feledkező, húros hangszereivel a 60-as évek lüktető szívéhez elvezető, korrekt időalagutakat építő vezetője sokat tudna mesélni erről. De mi történik akkor, ha feloszlik a vörös köd? Mi marad utána a színpadon?

Erre a kérdésre az amerikai zenekar első budapesti koncertjén viszonylag hamar megképződött a válasz: a BJM valószínűleg a létező legerősebb produkciót nyújtja most a pszichedelikus rockban, pedig nem mondhatnánk, hogy különösebben sovány volna a mezőny. De ezt a hangzást egyszerűen nem lehet utolérni. A bor­bélyt és szappant ránézésre rég nem látott, csúf barkókkal és olcsó farmerdzsekikkel tüntető zenekar (oké, Anton Atya azért megadta a módját, amikor magára húzott egy Bors őrmesteres fehér zakót!) hét figurát mozgat a színpadon, és a három gitár (köztük egy dúsan csengő 12 húros), a vadul bugyborgó szintetizátor, és persze a léha Joel Gion különféle csörgői nagyon gyorsan a Kinks, a Stones és úgy általában 1966 szellemét az eredetivel azonos színvonalon megidéző, pszichedelikus mennyországba csengte-bongta a sosem igazán megjegyezhető, viszont kivétel nélkül nagyon jó számokat. Úgyhogy a boldogsághoz tényleg nem kellett, legföljebb korai rá­adásként lehetett értelmezni, amikor a főhős másfél óra után (a koncert amúgy kábé háromórás volt) végre felvillantotta azt az oldalát, amelyet a magyar közönség is ismerhet Ondi Timoner örök érvényű dokumentumfilmjéből, a Dig!-ből: amikor egy meggondolatlan rajongó bátorkodott magának számot kérni tőle, akkor Newcombe hosszasan kígyózó körmondatokat bevetve mosta fel a padlót szerencsétlen fiatallal. De legalább nem rúgta fejbe! A közönség egyébként még ezt a közjátékot is a főszereplő megroggyant elméjének kijáró, tiszteletteljes iróniával fogadta, és egyébként is rég láthattunk ennyire odaadó nézősereget, amely ráadásul csordultig megtöltötte a hajót egy olyan estén, amikor a Red Hot Chili is fellépett a fővárosban. Mit is szoktak mondani erre? Csendes forradalom? (De tényleg: vajon mi történik Budapesten a garázsrockkal? A nyár elején az Allah-Las A38-as koncertjén, most a BJM-nél kellett kitenni a megtelt táblát, és pár hete a Mudhoney-n is legalább 200-zal több fő jelent meg annál, amennyire józan ésszel számítani lehetett. Az átlagéletkor ezeken nagyjából 25 év volt. Nincs az a látnok, aki ezt jönni látta volna.)

A38 Hajó, szeptember 1.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.