A sűrű, csípős botrányszagnál kevés hatásosabb izgatószert fedezett fel magának a popzene, és ha valaki, hát Anton Newcombe, a Brian Jonestown Massacre mintegy gyárilag bolond, egy időben a zenészeit és a közönségét is előszeretettel fejbe vagy hasba rugdosó, LSD-szivárványokon szánkázó, 6-8 órás előadásokba feledkező, húros hangszereivel a 60-as évek lüktető szívéhez elvezető, korrekt időalagutakat építő vezetője sokat tudna mesélni erről. De mi történik akkor, ha feloszlik a vörös köd? Mi marad utána a színpadon?
Erre a kérdésre az amerikai zenekar első budapesti koncertjén viszonylag hamar megképződött a válasz: a BJM valószínűleg a létező legerősebb produkciót nyújtja most a pszichedelikus rockban, pedig nem mondhatnánk, hogy különösebben sovány volna a mezőny. De ezt a hangzást egyszerűen nem lehet utolérni. A borbélyt és szappant ránézésre rég nem látott, csúf barkókkal és olcsó farmerdzsekikkel tüntető zenekar (oké, Anton Atya azért megadta a módját, amikor magára húzott egy Bors őrmesteres fehér zakót!) hét figurát mozgat a színpadon, és a három gitár (köztük egy dúsan csengő 12 húros), a vadul bugyborgó szintetizátor, és persze a léha Joel Gion különféle csörgői nagyon gyorsan a Kinks, a Stones és úgy általában 1966 szellemét az eredetivel azonos színvonalon megidéző, pszichedelikus mennyországba csengte-bongta a sosem igazán megjegyezhető, viszont kivétel nélkül nagyon jó számokat. Úgyhogy a boldogsághoz tényleg nem kellett, legföljebb korai ráadásként lehetett értelmezni, amikor a főhős másfél óra után (a koncert amúgy kábé háromórás volt) végre felvillantotta azt az oldalát, amelyet a magyar közönség is ismerhet Ondi Timoner örök érvényű dokumentumfilmjéből, a Dig!-ből: amikor egy meggondolatlan rajongó bátorkodott magának számot kérni tőle, akkor Newcombe hosszasan kígyózó körmondatokat bevetve mosta fel a padlót szerencsétlen fiatallal. De legalább nem rúgta fejbe! A közönség egyébként még ezt a közjátékot is a főszereplő megroggyant elméjének kijáró, tiszteletteljes iróniával fogadta, és egyébként is rég láthattunk ennyire odaadó nézősereget, amely ráadásul csordultig megtöltötte a hajót egy olyan estén, amikor a Red Hot Chili is fellépett a fővárosban. Mit is szoktak mondani erre? Csendes forradalom? (De tényleg: vajon mi történik Budapesten a garázsrockkal? A nyár elején az Allah-Las A38-as koncertjén, most a BJM-nél kellett kitenni a megtelt táblát, és pár hete a Mudhoney-n is legalább 200-zal több fő jelent meg annál, amennyire józan ésszel számítani lehetett. Az átlagéletkor ezeken nagyjából 25 év volt. Nincs az a látnok, aki ezt jönni látta volna.)
A38 Hajó, szeptember 1.
