A világokat bejáró, totális Jarrett-koncert prizmaként mutatja, mennyi oka van annak, hogy úgy kell tekintenünk rá, mint az improvizatív zene egyik legnagyobb, egyedülálló alakjára. Látszólag ez is csak egy rögtönzött szólókoncert, amelyen a témák is ott, helyben születtek, nincs címük, csak sorszámuk. A zongorista leült, szabadjára engedte fantáziáját és a kezét a billentyűkön, játszott egy bő órát, három ráadással, megköszönte a tapsot és kész. A koncertlemez szuvenír azoknak, akik hallották, vagy ott akartak volna lenni. Sok ezer ilyen sémára lezajló történetet ismerünk.
Jarrett kivételességének egyik biztos jele, hogy szinte mindig libabőrös lesz a háta nemcsak azoknak, akik ott voltak, de a felvétel minden hallgatójának, ha odaadó figyelemmel, a külvilágot kizárva hallgatja meg, belemélyedve az ott és akkor születő világba. Katarzis, amelynek erejét nem tudja elnyomni a dolog képtelensége a szó mindkét értelmében: nem látjuk, nem vagyunk/voltunk ott, mégis bármikor meg tudjuk hallgatni.
Az egy 1 óra 27 perces hangözönt hallgathatjuk úgy is, hogy egy élet narratívája bontakozik ki a tizenegy tételen át; a közismerten introvertált művész bizonyára magáról mond meséket. A zene végtelenül absztrakt ebben a címek, program és egyéb fogódzkodók nélküli zongorázásban. Mégis, Jarrett akárhol játszott szólókoncerteket a világban, a The Köln Concert (1975) óta mindenhol betalált a közönség szíve közepébe. Talán mert történetei minden absztrakció ellenére ismerősek voltak hallgatóinak. Azoknak is, akik nem ismerik a dodekafónia elveit, akik nem hallottak még arról, hogy milyen fontos szerepe volt az improvizatív jazznek a modern művészetek elismertetésében, vagy az amerikai polgárjogi küzdelmekben, vagy éppen a popzene mai formáinak kialakulásában. Azt hiszem, hogy a katarzis egyik magyarázata Jarrett egyetemességre és absztrakcióra való törekvésében rejlik. Mindeközben különös módon törzsének szenvedélyes mozgásával szinte belebújik a zongorába. Élettörténet és metafizika ugyanabban a hangnemben. És ide vezethető vissza az is, amit sokat emlegetnek, hogy játékát sokszor kíséri (számomra sohasem zavaró) nyögésekkel és zümmögéssel.
A magamfajta szemlélődő átlagember nehezen tudja elképzelni, hogy ajzószerek nélkül hogyan lehet ekkora energiákat csak belső tűzzel generálni. Bartókos hévvel és szűkített hangközökkel indul az expresszív-intenzív zongorázás, a második tétel monkos, mintha négykezes szólna, óriási polifonikus ívek bontakoznak ki. A harmadikban csendül fel az első, standardre emlékeztető melódiafoszlány, útkeresés ez. Minden eltört, nyomasztanak a metafizikai igazságok, ez az első érzelmi csúcspont. A negyedik az első ciklus fő tétele (a szó filozófiai értelmében), barbár allegro, bluesos harmóniákkal és samplingért kiáltó balkezes esztammal. Az ötödik lehetne standard is, lassú és romantikus, végre nyugodt tonalitásban. Egy rövid stride-os capriccio következik, mintha négykezes lenne, óriási polifóniák, önfeledt nyargalás. A hetedik megnyugvást hoz, tisztásra érünk, kisütött a nap. Egy megint bartókos, lassú és elégikus átvezetés után a kilencedik prelűdnek tűnik, lezárása nagyon hatásos. Így is hirtelen a váltás a tizedikben, zaklatott, lüktető, az eddigieket részben szintetizáló, szuperintenzív – ez a második főtétel. A zárószám andante, cantabile, olyannyira, hogy a zongorista beleénekel, nem zümmög, magasztos és intim egyszerre. A feltörő taps után az első ráadás (vagy a lemezsorszám szerint a koncert repríze) egy rockysra vett, rögtönzött blues: önfeledt jutalomjáték a közönségnek és a zongoristának is. Ez az egyetlen pillanat, amikor a közönség picit rálát a tánczenére. Minden elismerésem Sinatráé, Nat King Cole-ért még rajongani is tudok, de amit az általuk sikerre vitt, de rég elfeledett szerelmes slágerrel (It’s a Lonesome Old Town) a második ráadásban Jarrett művel, az nem említhető egy lapon ezekkel a felvételekkel, az általa mutatott mélységek és magasságok szinte felfoghatatlanok. Az örök magányra született művész toposza az ugyancsak alig ismert, a harmadik ráadásban feldolgozott dalocskából is kiérződik, de ez nem megnyugvás, hanem belenyugvás.
Valahogy ezzel a legutolsó dallal, amit tavasszal ünnepelt 75. születésnapjára előzetesen piacra dobtak e koncertlemezről, tudom leginkább érzelmi összefüggésbe hozni a hírt, ami futótűzként futott végig a világon: Jarrett nem hiszi, hogy játszhat többé. Letaglózó volt már szeptember elején az is, hogy meghalt Gary Peacock, Jarrett kimagasló Standards Triójának bőgőse, a kapocs Bill Evans és Jarrett, az utóbbi fél évszázad két legnagyobb hatású jazz-zongoristája között. A The New York Timesnak kétévi majdnem teljes hírzárlat után elmondta: két agyvérzése volt 2018-ban, még a házon belül sem nagyon mozog, jó, ha jobb kézzel le tud ütni néhány hangot, ha egyáltalán odabotorkál a zongorához.
Jarrett melankolikus, halk hangja sokakat meglepett azon a lemezén, amelyet az 1997-ben diagnosztizált krónikus fáradtság szindróma okozta hallgatási periódust zárta le nála, de onnan volt visszaút. Oscar Peterson agyvérzés utáni visszatérése során Bécsben adott koncertje is sokunknak felejthetetlen. Hátha…
ECM, 2020
