Interjú

A mozgalom adósa

Mike Watt rockikon

  • - nvg -
  • - szszcs -
  • 2011. december 4.

Zene

Az amerikai alternatív rock közelmúltjának meghatározó figurája. A Minutemen, a Firehose, a Dos vezéralakja, a jelenleg a Stoogesban is basszgitározó Mike Watt nemrég Budapesten lépett fel zenekarával. A csapongva hadaró zenésszel akkor beszéltünk.

Magyar Narancs: Az új lemezed a harmadik punkoperád. Egyáltalán, mi az a punkopera?

 

Mike Watt: Igazából fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy van, amit képtelen vagyok egy dalban elmondani. Az A Quick One While He's Away volt a fő inspiráció a The Whotól; egy dal sok apró darabból, mint a régi szép időkben. Középsuliban zúgtam bele az Isteni színjátékba. Az irodalomtanárom azt mondta, hogy ez nem egy fiatalember kezébe való könyv. Nem nagyon értettem. Egy könyv az egy könyv, tök mindegy, mikor olvassa az ember. Aztán nagyon belezúgtam! A struktúra ragadott el, meg a rímek, meg a pokol körei, meg minden. Semmi köze nem volt a valláshoz, és imádtam, ahogy működik: mint egy óriási óra. Hieronymus Boscht is nagyon szerettem gyerekként, ahogy egyébként az űrhajósokat és a dinoszauruszokat is. Volt ez az űrversenyünk a szovjetekkel, 57-ben születtem, szóval jól emlékszem: néztük a tévében az űrhajóst, de lehet, hogy nem is űrhajós volt, csak egy színész, sisakkal a fején, mit tudom én. Kíváncsi voltam, hogy vajon hogy csinálják a szovjetek. Van-e valami titkuk? Mindig ők voltak az elsők. Mármint egészen a Holdig, érted. Fura dolog volt ez, misztikus. Na és a dinoszauruszok is misztikusnak tűntek. Azt sem tudjuk, hogy pontosan mik is voltak ezek egyáltalán; az egész csak rengeteg csont és spekuláció. Szóval ez a festő, Bosch, ő is olyan nekem, mint egy űrhajós vagy egy dinoszaurusz. Tiszta őrület - na, figyelj: 2004-ben felkértek, hogy működjek közre egy dokumentumfilmben, a We Jam Econóban, úgyhogy kénytelen voltam újra Minutement hallgatni, ami nagyon nehéz, mert, tudod, mindig meghasad tőle a szívem. Na, de ahogy hallgattam a lemezeket, hirtelen rádöbbentem, hogy hú, muszáj valami ilyesmit csinálnom megint! De közben nem merülhettem el az olcsó, ragadós, szentimentális nosztalgiában, és nem nyúlhattam le csak úgy a régi zenekaromat: valami igazán újat kellett kitalálnom. Ekkoriban jártunk a Stoogesszal Madridban, és ott egy múzeumban volt hét vagy nyolc Bosch-festmény. És végre igaziból is megnézhettem ezeket a képeket: életnagyságban, közelről! Élőben pedig még lenyűgözőbb látni, ahogy a sok kis apró, fantasztikus részletből összeáll a nagy egész, pont úgy, ahogy egyébként a Minutemennél is. Szóval alapvetően ez adta az ötletet a harmadik operához. De közben arról szerettem volna énekelni, hogy mi van ma, itt és most.

 

MN: És mi van ma?

 

MW: 53 éves punk-rocker vagyok. Nagyon furcsa, nem? Soha nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Erről szerettem volna írni. Az opera egyébként elég tragikus műfaj. Az első operám, a Contemplating an Engine Room is az volt. A Minutemenről szólt. A második operám meg a betegségemről, ami majdnem kinyírt negyvenkét évesen. Ez elég boldogan végződött. És tudom, hogy van néhány boldog opera.

 


MN: Milyen afféle élő legendának lenni? Tudod ezt kezelni?

 


MW: A punk-rock nem zene, hanem, hogy is mondjam, lelkiállapot. Én nagyon-nagyon sok mindent kaptam a punktól, elsősorban lehetőséget. És most minden erőmmel azon vagyok, hogy valamit visszaadjak ebből; még nem tudom, pontosan hogyan, de rajta vagyok, hidd el. Próbálok innovatív lenni, nyitottnak maradni az új dolgokra, és mindig ügyeltem rá, hogy ne legyen belőlem felfújt hólyag. Egyébként pedig könnyű helyzetben vagyok, mert a Stoogesban a hőseimmel játszhatom: ott végképp nem érzem magam legendának, így aztán nem is kell foglalkoznom ezzel egyáltalán.

 

MN: A Stooges volt neked a legfontosabb?

 

MW: Igen. A Stooges volt a lingua franca, a közös nyelv. De az első igazi punk-rock idolom Richard Hell volt. Nagyon imponált nekem, hogy egy basszusgitáros is lehet zenekarvezető. Ugyanis akkoriban szigorú hierarchia volt a rockban. A gitáros meg az énekes voltak reflektorfényben, mellettük a basszusgitáros meg a dobos inkább csak afféle hülyegyerekeknek tűnt. Persze a punk szinte mindent pillanatok alatt megváltoztatott. Nagyon gyorsan történtek akkoriban a dolgok. Minden új volt! Persze nem volt új, de nekünk úgy tűnt. Woody Guthrie, dada, szürrealisták - ezek a dolgok már rég ott voltak. Amikor megláttam Kandinszkij képeit, felismertem, hogy helló, ezeket a Buzzcocks-albumborítón láttam! Igazából semmiről nem tudtunk semmit, én meg főleg nem. Eleve nekem D. Boon (a Minutemen gitáros-énekese - a szerk.) anyja mondta, hogy játsszak basszuson! Apám matróz volt, még dzsesszt sem hallottam gyerekkoromban; Raymond Pettibon grafikus mutatott nekem először Coltrane-lemezt, az első koncertem pedig T-Rex volt. Az első punk-rockerek a glam meg a glitter felől jöttek; művészemberek, mint Pettibon. Tőlük hallottam az operáról, a bee-bopról, a dadáról, a szürrealistákról meg mindenféle őrült szarról. Amikor megismertem D. Boont, az egyetlen rockbanda, amit hallgatott, a Creedence Clearwater Revival volt. Én mutattam neki olyanokat, mint a Who, a Cream, a T. Rex, Alice Cooper, de hát én sem tudtam semmiről. Ti, fiúk, jobban tudjátok mostanában, hogy mi folyik! Mi hetvenes évekbeli kölykök voltunk, elég hülyék, narcisztikusak - öt évnél öregebb zenét nem hallgattunk. Ti simán hallgattok harminc-negyven éves zenét. A mi időnkben ezt senki nem csinálta volna. A Stoogest gyakorlatilag mindenki utálta, inkább a Grand Funk Railroadot szerették. Nem volt internet, a könyvtárban nem volt rockzene. Little Richard volt. Ezek miatt az idők miatt nem veszem magától értetődőnek a dolgokat - és ezért érzem magam a mozgalom adósának.

Neked ajánljuk