Zene

Először és utoljára két éve voltam lovin, nem is illik becéznem, lóversenyen, persze szilveszterkor, amikor a reménytelen amatőrök, szauna után. E lapon nem is szabad lovakrul (valamint verebekrül és egyéb állatokrul) írni, állandó szakértőnk ezekhez (hozzájuk) is jobban ért, írt.

Aki reggel ötkor kel, annak vagy etetni kell, vagy horgászni indul, vagy aranyat lel. Az utóbbival próbálkozott Valéry, aki negyven éven át hajnalok hajnalán talpon volt már, és tükör helyett önmagába nézett: aranyat keresett, szerszáma a magánbeszéd volt. Mire az ébredező átlaghivatalnok leült íróasztala mögé, Valéry otthonában már elégedetten dőlt hátra és dicsérve ekképpen nyugtázta a napot: "most 8-kor úgy érzem, szellemileg már egy egész napot éltem, jogom van hozzá, hogy akár késő estig ostoba legyek".

Hobo, a blueszenész állandóan "úton van". Az ír zenével operáló MÉZ zenekarnak készít dalokat, a hatvan éve született Viszockijnak szentelt estjét január 28-án, 30-án és 31-én mutatják be az Orosz Kultúra Házában. Mellesleg idén húszéves anyazenekara, a Hobo Blues Band.

A könyv, ha ajándék, kerüljön, amibe, legyen nagy, sok színes kép, rokkanjon bele az ajándékozott, mikor a polcra teszi, s ne is vegye le onnan soha többé. Legyen lexikon, album, művészet, legyen benne az ajándékozó szeretete és/vagy pénze, karácsony ürügyén legyen benne Isten, de legalábbis Jézus, kisjé, a nagyJ. Legyenek könyvek, de ne a Biblia, az úgyis azt jelenti (`könyvek´), ezzel mindenkinek magának kell meglepnie magát. És kikergeté az Úr az Õ templomából a zsibárusokat, és örömmel látá, hogy ez jó könyv, szomorkodván, hogy az viszont nem. Íme.

Elmúla a karácsony, a fenyőfák kukáknak döntve, az ajándék könyvek fölkerültek a polcra. Vegyük le őket, még egyszer, utoljára. Mit hozott a Jémikulás, Téluska? Ezt, nektek. Ilyenkor, januárban, a(z ellen-) reklám vádja se érhet. A könyvesboltok leltároznak, rakjunk rendet a karácsony(fa) hűlt helyén.

A rockzenében az olyan fogalmak,mint az "alternatív" vagy a "független" ma már nem feltétlenül jelentenek értékrendet vagy viszonyítási pontot. Van egy tucat zenekar, amelyre figyelni kell, és ez jó. Bármiféle stílus, bármiféle kiadó - maradjunk ennyiben: nem a "mieink" szokták felkavarni a MAHASZ-listákat. Még ha most lökött is rajtuk a karácsony.

Volt ´96 nyarán egy kókuszlikőr támogatta reggae-fesztivál, az első ilyen errefelé, igaz, nem a legnagyobbakkal, de azért annál a lézengésnél, ami a Petőfi Csarnok kertjében folyt, többet érdemelt volna. A legnagyobb lemezboltokban, ha lenne is elég pénzed, hiába keresnéd a Bob Marley-összest, pedig ő aztán nem valami obskúrus, megszűnt kiadó egynyaras csillagocskája. Ha meg netán, mondjuk, Mutabaruka dub-költészete után kutatva merészelnél zaklatni egy eladót, hát valószínűleg nagyon hülyének lennél nézve.

Cserepes Károly a magyarországi világzene felderítői közül való. Ilyenek nincsenek, nem is voltak sokan. A hetvenes évek közepétől a magát folktemporainként meghatározó Vízöntő együttesben játszott dudán, furulyákon, ütőhangszereken, miegymáson, később szintetizátorokon is, távol eső határokat nyitva meg a magyar népzene előtt. A Vízöntő szerencsésebbnek bizonyult a rokon indíttatású Kolindánál, az Élő népzene sorozatban már 1978-ban egész albumot kapott, de azért mégiscsak, aprócska piac a miénk, megélnie csak a külföldi elismertségből, az állandó meghívásokból sikerült. Aztán mire szétfoszlott a vasfüggöny és lanyhult a keletről érkező zenekarok iránti figyelem, az is kitűnt: valójában nincs meg benne az az elkötelezettség, amely továbbra is összetartaná, konszenzus híján már nem futja a kompromisszumokból. A kilencvenes évekre szép lassan kifulladt a társulat, és ami még szomorúbb: észre sem vettük, hogy nincs.

A geopolitikai látásmód igénye nemigen kényeztetett el bennünket az elmúlt évtizedek során. A kelet-európai rendszereknek jó okuk volt lemondani e szemléletről, hisz´ Moszkva árnyékában illúzió lett volna bármiféle önérdek vagy lehetőség ilyen mérvű felnagyítása. Ráadásul felesleges luxusnak is számított volna a geopolitikai számítgatás, hisz - különösen mondjuk Magyarország esetében - a XX. század olyan traumákkal és tanulságokkal vette kezdetét, amelyek minimalizálták az ország szerepét a nemzetközi kapcsolatokban. Jobbára szomszédaink megalázó kicsinyessége volt az, ami az ország mindennapjait meghatározta, semmint

Manapság rossz és nagyon rossz zenekarneveket adnak. A Tax Free ez utóbbiak közé tartozik, reptereken kapható cigi, pia ugrik be, áfa-mentes, a borítóról viszont már afféle Cotton Club-hangulat árad, szóval a harmincas évek: rulettasztalnál ácsorgó, szivarozó jóemberek, ingujjban, nadrágtartóban, borsalinokalapban, szóval nem olyanok, akiknek az a néhány százalék megtakarítás jelentene valamit. Hogy tovább bonyolítsák a helyzetet, a Tax Free tagjai a kilencvenes évek funky-gengsztereinek tartják magukat, a funkyról meg rajtuk kívül mindenkinek a hetvenes évek ugranak be, de ne firtassuk tovább.

Karácsonyi papás-mamás

1. A Kolinda zenekar az Orfeó zenei/képzőművészeti/színházi csoportból nőtt ki és kapcsolódott be a táncházi mozgalomba 1974-ben. Hamarosan azt a fajta folkzenét játszotta, amit ma world musicnak nevezünk: a magyar népdalokat és az erdélyi paraszti muzsikát balkáni dallamokkal és ritmusokkal, dzsesszes improvizációkkal, majd saját szerzeményekkel szőve át. Mikorra az első magyarországi népzenei lemezek (az 1977-ben induló Élő népzene sorozat) megjelentek, a Kolinda már sikeresen koncertezett Belgiumban és Franciaországban, és túl volt a második - francia kiadású - albumán. Magyarországon ugyanakkor sem a rádió népzenei műsoraiban, sem a Hungaroton lemeztársaságnál nem volt erre a "beskatulyázhatatlan" muzsikára igény, az első hazai ajánlatot egy olyan válogatás elkészítésére kapta, amely már vállalhatatlan volt számára. Ez a kettős szorítás oda vezetett, hogy 1979-ben felbomlott a zenekar, és a meghatározó magból ketten - Zsigmondi Ágnes és Lantos Iván - disszidáltak. Ezt követően hosszú évekig éppen úgy terjedtek a francia Kolinda-felvételek kazettán, ahogyan az URH vagy a Kontroll rockzenekaroké: "undergroundban", szénné másolt kazettákon.

Gothár Péter filmjében láthattuk őket először, de ki emlékszik, annak már vagy tíz éve. November 25-én a Fél Tíz Jazz Clubban játszottak, Promised Land című albumuk turnéjával érintve Magyarországot.

Amerikai turnéja után, európai turnéja előtt pár napot promócióra fordított a Muzsikás Berlinben. Rádiók, tévék, újságok tízszer negyvenperces turnusban - jó kis buli! December 8-a van, ez itt a Hotel Mark, indulhatunk.