Hortobágyi László: Sangeet Novus Sensus. Hortobágyit elöntötte az acid. Akik eddig csöppnyi egyszerűsítéssel meditatívnak vélték a komputerébe szorult "eksztatikus üvöltést", jókat höröghetnek most: hogy jön ide, mi végre e globális táncrend, univerzális vigalom. Könnyen jön pedig, s a helye is megvan.
Jó másfél esztendeje már - nagyjából a fenti zenemű keletkezésével egy időben -, hogy Hortobágyinak Acid Hindusthan címmel írása jelent meg a Wanted magazinban. Ebben jelzi, hogy miként "az indiai zene egy évezredes fejlődésű szellemi exodus ebből a lakhatatlan világból, úgy ma a világi acid kommercializált változata a maga 40 hertzes lábdobjaival és az adrenalintermelést serkentő akusztikai masszázsával a test és a lélek hétvégi szabadulásának a praxisává vált".
Hát így.
Más kérdés persze, hogy Hortobágyi acidja a csikicsukik családjából való: akinek kedvére való e "kommersz" technót kifordítani, a minimálzene mélyén azon nyomban a maga külön bejáratú és tüchtig berendezésű félelmeire talál. És ez igen vonzó, az ilyet nem könnyen szalasztja el a halandó. Egyszóval a honnan vagy a hová menekülni: Hortobágyi zenéjében ugyanaz a tér; nevezhetjük Hungisthánnak vagy Hindusztánnak, egyre megy. Haza vagyunk találva, ott a helyünk. (Bahia)
Másfél: Villamos. Egy kétszámos maxi, valamint CD-ROM-ként a címadó másfeles film. Instrumentális zenekar, instrumentális zene, instrumentális mozi. Ez utóbbit felületesen ismerem, de az utána következő tizenöt percet nagyon jólesik hallgatnom: semmi üresjárat, semmi öncélú virga, hanem meggyőző témák és fordulatok, végig feszültség és stílus alatt tartva. Kevés társaságról tudok, amely az instrumentális rockzene tipikus csapdáit ilyen könnyen kikerüli. Halál pontosan adagolja a szerepeket, ha úgy tetszik, mindenkié fő-, miközben mégis: összetéveszthetetlen nyomot hagy, s hozzá igen finom légkört teremt a cselló. Két szám, kinek kellhet egy nagy lemeznél több? (Bahia)
Korai Öröm 1997. Ha összeadom a Korai Örömöt 1997-tel, szép történetek jutnak eszembe. Elsősorban persze a Sziget, ahol a Prodigy helyett..., ugyan volt bennem némi aggodalom, de két hónap múlva épp a Prodigy kedveskedett eloszlatni a kételyt: nem jártunk rosszul így. KÖleves, vagy mi.
És egyáltalán. Adott egy ütős tánczenekar, amely a magyarországi popbiznisznek éppen az antitézise. Vannak benne nyolcan hangszerekkel, négyen fényekkel, diákkal, videóval - kétszer annyian kábé, mint ahogy eltartható egy zenekar. Ami cseppen, az meg nyomban visszafolyik az egyre elegánsabb megjelenésű produkciókba, amelyekből viszont nem lehet eladni, csak.
Mondom, egy igazán rokonszenves csapat, s hogy nem tántorította el a maga etnós díszítettségű pszichedelikus muzsikájától a kirívó felkészültség hiánya, az megint csak teljesen rendben van. Különösképp koncerten.
Hanem fotelviszonylatban számomra kevésbé működik ez a zene, kevésbé működik ez a zenekar. Jobbára az arányokkal adódik gond; a toporgás, majd leülés egy baromi erős felütés után; az, mondhatni, hogy mielőtt végigjárná az útját, kifullad. Igen kínos, de folyamatzenék, repetitív muzsikák esetében az efféle feszültségkonyulást úgy nevezik: unalom.
És persze minél gyakoribb a lemez-késztetés, annál nagyobb a veszély. Ezzel nyilván a KÖ is számolt, hiszen könnyen tapinthatót lépett: részben a vokális részek súlyának növelése, részben a még táncosabb, még elektronikusabb könnyűzenék felé. Könnyen tapinthatót és érthetőt, csak nem igazán eredményeset. A vokális részek - szerethetjük bármennyire a keleti szláv énekesnőket - banálisra sikeredtek, és bár magabiztosak a billentyűk, mégiscsak emlékezetesebb egy dominánsabban akusztikus: egy trombitás, egy furulyás Öröm. Hogy is mondjam: ezt a 97-est egy rossz útra tévedt lemeznek gondolom.
Egy évvel ezelőtt azt írtam, a Korai Öröm azon kevés hazai zenekarunk közé tartozik, amellyel szeretem megismertetni külföldi ismerőseimet. Ez így fenn van tartva, még ha hozzá kell is tennem: ideje van mélyebben átgondolni a dolgokat. Akkor is, ha csendben kell maradni egy kicsit. (Szerzői kiadás)
Quimby: Diligramm. Jó. Nem attól jó persze, hogy most már mindent magyarul, az csak afféle jelkép: most már annyi, itthon vagyunk. (A Majom-tangó, az nem volt jó tavaly, az Amerikában már nem, itt pedig még, abban görcsök voltak, légüres tér.) Most már lehetett kissé felszabadultabban, ha másként nem, úgy kibukásilag.
Ilyenkor jó a Quimby, amikor átjön a sármja, amikor szív meg érintés, amikor mediterrán. Úgy képzelem, egészen könnyen születtek ezek a dalok, egyik dalom a másikba öltve, szóltok majd, ha elég. Külön-külön persze nem szeretem mind, de ez most egy album, akkor is. És akkor is, ha talán kevés az igazi állókép, amely nemcsak megérint, de szorít. Annyira kétségbeejtő dolgok történnek ennek az országnak a slágereiben, hát most hála, most egy kicsit végre jó. És ez a jó már inkább a Quimby zenéje, mint a magába szívott hatásoké. És ez több mint bonus. Mondom, itthon vagyunk. (PolyGram, 3 T)
F. D. J.
