Borisz Berezovszkij két zongoraversenyt játszik új lemezén az Uráli Filharmonikusok közremûködésével; mindkettõben megcsodálhatjuk elképesztõ virtuozitását, de hát ez a minimum ezekben a mûvekben. Az egyik (Csajkovszkij: b-moll) azért nemesebb anyagból készült, mint a másik, az Aram Hacsaturján-koncert, Desz-dúrban - micsoda extravagancia! Utóbbi mechanikus-motorikus dörömbölésének csak látszólag van köze Bartókhoz, miként a harmadik tétel dzsesszes hangjai is csak bohócosan mímelik Stravinsky ide vágó intonációját. A második tétel népzenés hangja, megtámasztva az obligát basszusklarinéttal meg maga a fülledt musichall-hang "nemesebb" apoteózisa. Rossz ízlésû komponista volt ez az örmény, vagy inkább csak clown (jó, legyen oroszul: jurogyivij), aki azt adta, amit Sztálinék kívántak, noha maga a jó ég sem tudta, hogy a mû bemutatójakor, 1936-ban mit is kívánnak voltaképpen?! Hacsaturján jó örmény konyakot kívánt, meg orosz kaviárt, mint az Sosztakovics emlékezéseibõl kiviláglik. Megkapta, rendben. És Berezovszkij is belead apait-anyait. A végén tán még a konyakosüveget is leveri a zongoráról.
Csajkovszkij nemesebb mûvét természetesen az oroszoktól megszokott elánnal és beleérzéssel játszsza, a második tételben bensõséges kemence-familiaritással, a harmadik tételben pedig megvillantva a nagy orosz romantikus modernebb elgondolásait is. Summa: amolyan tökéletes, zsír-zongorázás; a hihetetlen puhaság és az oroszlános harcosság elegye valami simogatható anyagszerûségben, "kelmésségben" egyesítve. Aki ezt szereti, ne hagyja ki!
- csonta -
Warner Classics, 2006, összidõ: 62.07
Berezovszkij: *****
Carl Hiaasen Meztelen fürdõzés címû bûnregénye dermesztõ jelenettel indul: egy hûvös áprilisi estén a csinoska Joey Perrone-t férje, a lepedõhuszár Chaz kilöki a Naphercegnõ nevû luxushajó fedélzetérõl. Tetézi az abszurdumot, hogy mindez második házassági évfordulójukon történik. Vajon túléli-e a nõ? Naná. Különben nem lenne cselekmény, mely némileg emlékeztet Patricia Highsmith nálunk még kiadatlan remekmûvére (Those Who Walk Away). Ott Velence a színhely, itt Florida, abban nagyobb teret kap az úgynevezett lélektani ábrázolás, de közös bennük, hogy ettõl kezdve idegtépõ játék kezdõdik, mert a gyilkos rájön, vagy legalábbis sejteni kezdi, hogy elszúrta tervét, miközben az áldozat persze folyamatos bizonytalanságban tartja. Joeynak segítõje is akad, mégpedig megmentõje, az egyik lakatlan kis szigeten élõ exzsaru, Mick Stranahan személyében. Hogy egymásba esnek, nem kérdés, és az sem, hogy a morális hulla, Chaz a végén valódi holttestté válik.
Szóval a fináléban a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak megbûnhõdnek, de senki ne gondolja, hogy ez amolyan nyálas stílusban történik; olykor egészen szürrealista haláltánc ez, remek miliõábrázolással, szellemes dialógusokkal. De valahogy mégis túl sok a jóból, túl vajas a vaj, túl extrémek az extrém szereplõk (pl. Earl Edward O'Toole, a százhúsz kilós, medveszõrrel benõtt, de voltaképpen aranyszívû monstrum), és meglehetõsen kiszámíthatók a fordulatok. Egynyári olvasmány, bár a szerzõt nyilván nagyobb ambíciók feszítették.
- banza -
Fordította Kabdebó Flórián; Athenaeum, 2006, 375 oldal, 2690 Ft
****
Kispál Originál "Õs-kispálos." Ismerjük ezt a prototípust nagyjából a Sika, kasza, léc vagy inkább az Ül óta - õ az, aki társaival különálló csoportot alkot a Kispál-rajongók széles populációjában, és váltig hangoztatja, hogy a Borz az elsõ négy-öt albumáig volt igazán jó és hiteles, azután már "eladta magát". Megmosolyogtató jelenség, most mégis van aktualitása: Lovasiék három hétig az eredeti felállásban játszanak, Bräutigam dobol, néhány számban pedig Ózdi Rezsõ is újra penget. De nemcsak ezért volt esemény a hajós koncert. Az utóbbi egy év nem kedvezett a zenekarnak, több szempontból sem: a Sziget után Michael Zwecker és az együttes útjai elváltak, és volt néhány koncert, amelyen valami mintha elveszett volna; "2004 végétõl a zenekar kreatív energiái, lelkesedése eltûnni látszottak, 2005 végére felmerült a zenekar feloszlása" - így Lovasi. Ehhez jött még hozzá, hogy két nappal a hajós buli elõtt le kellett mondani a hazai pályára (a pécsi Hullámfürdõbe) tervezett koncertet, mert hiányzott egy bizonyos hangosítási engedély, szóval csütörtökön már minden szempontból tét volt. Az elõzenekar kapcsán csak annyit mondhatunk, hogy a földrajzi területre vonatkozó tudományos vélemény õrá is igaz: a Kaukázus lehet az alternatív energia-utánpótlás. Két év alatt zeneileg rengeteget fejlõdtek, és elsõre ütõ, ironikusan antiglobalista slágereket írnak, s bár az énekes Kardos gyakran idegesítõen lovasis, azért azt már most rögzíthetjük, hogy ebbõl még lesz valami.
A több mint másfél órás visszatérés pedig igazi reveláció volt: a legfontosabb és legjobb Kispál-dalokat hallhattuk eredeti, csupasz formájukban (számcímeket felesleges is sorolni, úgyis kívülrõl fújja mindenki). Ezután már talán mindenkinek egyértelmû, még a lelkesen nosztalgiázó negyvenes marketingmenedzsereknek is: a Kispál voltaképp egy állat beatzenekar. Talán ez lehet a kiút az átmeneti válságból: vissza a gyökerekhez, viszsza a pécsi szálhoz.
Hó Márton
A38 hajó, augusztus 31.
*****
Mrs. Henderson Az angol polgári világ felidézése ciklikusan ismétlõdõ filmes jelenség, mindig akad egy-két kiérdemesült színész, aki jutalomképpen eltarthatja a teáscsészétõl a kisujját, és epés megjegyzéseket tehet a gyömbéres kalács minõségére. Amikor erre Judi Denchnek adódik lehetõsége, egy kicsit közelebb hajolunk a vászonhoz, hisz nála sohasem lehet tudni. És reménykedésre van is okunk, egy kellõen megalapozott, old timer autókkal körbebástyázott teme-tés képeivel indulunk, majd a nagy angol zöldövezet sem átall végszavazni a nemzet színésznõjének. Ám hamar egy kevésbé invenciózus Szeszélyes évszakok-jelenetsorban találjuk magunkat. Sajnos az arisztokrácia beltenyészete helyett a színházcsinálás toposza veszi át az uralmat, valahol a Kabaré és a Csodálatos Júlia között. Bob Hoskins amellett, hogy rámutat, hogy fog kinézni Török Ferenc filmrendezõ negyven év múlva, szorgalmasan fortyan fel jelenetrõl jelenetre, de az egész erõltetésbe fullad már a második után. Nem sikerül eldönteni, hogy most a sherry vagy koktél típusú választások világát festjük sok apró ecsetvonással, vagy szimpla musicalimitációt készítünk. Dench is megunja egy idõ után, pedig a Stephen Frears mindent bevet a genitáliáktól a számítógépes animáción át a káromkodásig, csupán történetre és figurákra nem futja, így aztán rossz színészei (a néven nevezettek kivételek) egyre többet énekelnek. És azért azt eddig ritkán tapasztaltuk, hogy a britek (s amúgy egy Frears-kaliberû rendezõ) Csinibaba-jellegû dramaturgiai húzásokkal éltek volna.
- dercsényi -
Bemutatja az SPI
**
A Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraverseny megnyitó koncertjén szinte szükségképpen alakult ki kompetíció a két szólista (két korábbi nyertes), Bogányi Gergely (Liszt: Esz-dúr zongoraverseny) és Mocsári Károly (A-dúr zongoraverseny) között. Szinte karikaturisztikusan eltérõ lélektani típusok, Bogányi mintegy csókokat hintve jön a pódiumra (egész külseje már az ízléstelenség határát súrolva utánozza Lisztét), míg Mocsári introvertáltan, kedvetlenül érkezik, nagyot szusszan, amikor leül: "Te jó ég, hát most ezt el kell játszanom?!" Bogányi csillogóan, erõs virtuozitással, káprázatos trillatechnikával játszik, a darabot kaleidoszkópszerûen, színpompás miniatûrökbõl építi fel; Mocsári egyetlen, igen erõs indulatból építkezik, kisebb manuális biztonsággal, ám versenytársánál magvasabb, szebb, kerekebb zongorahanggal, feszültebb belsõ ritmikával, tartalmasabb szünetekkel. Ha eredményt kellene hirdetni: Mocsári vitte a mûvészi igazság pálmáját, míg Bogányi beérhette a technikai gyõztes díjával. Sikerük egyforma, és a ráadások ismét elválasztanak: Bogányi a Manók táncát lejtette el, szinte makulátlanul, Mocsári Izolda szerelmi halálát (Wagner) adta, Liszt átiratában; az egyik cirkuszian nehéz, a másik mélyen melankolikus mû, persze senki ne higgye, hogy utóbbiban nem akad komoly zongoráznivaló. Tanulságos, komoly élmény volt a két mûvész akaratlan vetélkedõje.
Ám alig valami tanulsággal szolgált a Telecom Szimfonikusok fellépése Ligeti András vezényletével. Bartók Magyar képek ciklusában színtelenül, humortalanul muzsikáltak, a fafúvós részleg állapota elkedvetlenítõ; az Este a székelyeknél zsánerképben ritkán hallani ilyen csúnya oboabelépést; a Kicsit ázottan ritmikusan érdektelenül, az Ürögi kanásztánc táncolhatatlanul szólt. Liszt Tasso címû szimfonikus költeményében csak a mélyvonós szekció mutatott emlékezeteset; a rézfúvók durvának, az egész zenélés túl retorikusnak és egyidejûleg fádnak tûnt.
- csont -
Zeneakadémia, szeptember 3.
Szólisták: ****
Zenekar: ***
www.ld50.hu "We don't warez, We re-distribute." Ez a mottója annak a kollektívának, amelyet az LD50 weboldal és az errõl elnevezett bulik takarnak. Valójában a kulturális újraelosztás nagymestereinek tartják magukat, és van is bennük némi bús arisztokrata gõg, mert akár a Jehova Tanúi, tudják, hogy eljön majd egyszer az a bizonyos óriás a Napból, és születik még itt új világ, amelynek a javaiból csak azok részesülnek, akik letették a voksukat a humán komorság mellett. Rajongójuk és tagjuk mindenki, aki már egyszer az életben, legalább valamilyen iskolai ünnepségen hordott feketét. Nyilván ezért van az, hogy az idei Golden Blog versenyen harmadik helyezést ért el a weboldal Napló fejezete. Ami az elektro-indusztriál-darkgót-cyberpunk-szomorú fantasy szubkultúrában a világon, fõleg zenében, de akár filmben, irodalomban jelen van, azt õk közzéteszik, illetve szubkultúrát szerveznek rá, saját lemezfelelõsökkel. Az oldal mindemellett iszonyú szerteágazó, az ide sorolható mûfajok alkotóitól az elõadókon át a saját gyártású képregényújságokig rengeteg az információ. Tervezik is a nagy átalakításokat, hogy könnyebben utazgathassanak az olvasók a sötét információ tengerén. Damage, Ninth és T. Bali a hívónevek, vagyis a reprezentánsaik, õk hirdetik alkalomadtán az igét, amely mindenkinek szól, aki a Cure, a Joy Division vagy a Holló 1. köpönyegébõl bújt elõ, és még nem találta meg az egyéni hangot, de már keresi.
- sisso -
****
NAJMÁNYI LÁSZLÓ: THEREMIN Zene és titkosszolgálat - e két, önmagában is khm... lebilincselõ világ összekapcsolása nem a vietnami háború ellen tüntetõ rockerekre utazó FBI, s nem is a gyermeteg magyar beatmozgalomra lecsapó III/III, hanem a szovjet állambiztonsági szolgálat (Cseka, GPU, NKVD, KGB) érdeme. Maga Lenin kívánt eredményekben gazdag életet, s adott fedõnevet Lev Szergejevics Tyermen professzornak, aki ezután nemcsak korát megelõzõ találmányai, mindenekelõtt hangszere, a Theremin tökéletesítésén fáradozott, hanem élete végéig el is kötelezõdött: mûszaki zsenijét a titkosszolgálat hasznosította, jelentéseket adott (miközben róla is jelentettek), megjárta (s szerencséje meg tudománya jóvoltából túlélte) a Gulagot. 1993-ban, 97 éves korában, hajdani sikerei városában, New Yorkban hunyt el. Amikor - titkosszolgálati pénzzel és küldetéssel - 1927-ben a Nyugat meghódítására indult, õsei francia származására utaló nevet használt: Theremin.
Léghárfának is hívott hangszere csodája abban áll, hogy érintés nélkül lehet megszólaltatni, ha antennái közelében, a levegõ megfelelõ pontjai között mozgatjuk kezeinket.
Najmányi László tizenöt éve kattant rá e páratlan történetre. Theremin-készítõvé és -játékossá képezte magát, kikutatott mindent, amit talált, s tudását most nem mindennapi dokumentumregényben adja tovább. A tényekhez tartja magát, de - hõse életének regényessége miatt és az eredeti szovjet dokumentumok hiányában - kénytelen átkalandozni a fikció világába is. A mûfajhoz illõen szikár és takarékos szöveg emiatt helyenként kissé mesterkéltnek tûnik számomra, s ezért, valamint a korrektúra hiányosságai miatt egy csillagot vissza kell tartanom.
Sz. T.
Enciklopédia Kiadó, 2006, 120 oldal, 2100 Ft.
Szeptember 9-én a Mûvészetek Palotájában újra megszólalnak a "régi" elektroakusztikus és elektronikus hangszertalálmányok, köztük a Theremin is.
****
Forrongó konyha Így kéne ennek lenni mifelénk is, Kertész (vagy közeli unokaöccse, Ételhordó) megmondaná évente egyszer valami csinos kötetben a nagy kosztigazságot, s mindenki reszketné szavát. Mintha õ lenne Kosztolónyi Dezsõ. Mintha Budapest Sydney lenne. Azért erre nem számítottam; szombat esténként a Paprika tévén egy kémfilmek izgalmait felülmúló zabamegasztár megy. 21. századbeli Õfelsége pincére voltam-szerûséget vártam, melybõl megtudható, milyen, amikor a Vargáné kontya alá csap a gõz, milyen napi tizenkét órát lehúzni a feketemosóban, milyenek a kenyereslány hétköznapjai, hogy rohangál fazéktól fazékig a konyhafõnök. Ezzel szemben arról van szó, hogy micsoda harc folyik a helyi kaja-almanach (Good Food Guide) jó vé-leményéért. Játékfilmes elemekkel színezett dokumentumfilm. Van három bejzli, az Ária, mint az álom, nevit a nevezetes operaházra nyíló panorámájáról nyerte, a Balzac afféle szolid, családi lerakat, a Red Lantern pedig vietnami (akiket nem kifejezetten a körmönfont névadási szokásaik miatt tisztelünk) étterem. Akkor találkozunk velük elõször, amikor (nota bene: épp szeptemberben) a rettentõ ítész, Matthew Evans kiosztja nekik az aktuális év világot (miszerint dúsabb vagy karcsúbb bevételt) jelentõ csillagait (mondom is Kertésznek, hogy csillagozzon). Az egyiktõl elvesz, a másiknak ad, a harmadik örül, hogy egyáltalán észrevette. S további négy részen át élvezhetjük, hogy az érintettek milyen baromi melót fektetnek minõsítésük (megszerzett pozíciójuk) megtartásába, javításába. Kémfilmet mondtam, de Magyarországon ez inkább sci-fi.
tévésmaci
TV Paprika
*****
