Horrorra fogékony szívünk voltaképp kedvvel gyönyörködött volna abban a súlyos, éjszínű felhőben, amely Bécs harmadik kerületének éppen azt a kirívóan csúf szegletét koronázta, ahol a lerobbant Arena görnyedezik, csakhogy az egynapos minifesztivál szabadtéri rendezvény volt, így inkább szorongani kellett, hogy vajon mit kezdünk majd magunkkal az egyre függönyszerűbb esőben. Az első fellépő, a kanadai You Say Party! We Say Die! színpadra lépése előtt néhány perccel azonban nyom nélkül eltakarodtak a fellegek, így a nézőteret beborító sár optimistán csilloghatott a Betty Paige-frizurás énekeslány önfeledten kidüllesztett, helyes kis pocakjára. Az alig hároméves zenekar egyszerre punkos és diszkós zenéje a mai klímában aligha hat a reveláció erejével, de én inkább azon aggódnék a helyében, hogy sosem kapaszkodik feljebb a bemelegítői státusnál, ha a jövőben sem sikerül az eddigieknél átütőbb számokat írnia.
A brooklyni TV on the Radio egészen más minőség. A zenekar második lemezét (Return To Cookie Mountain) lankadatlan bámulattal hallgatom a megjelenése óta eltelt két hónapban, és ma már biztos vagyok abban, hogy hosszú évek óta ez a legeredetibb hang a rockzenében. A TV persze úgy rock, hogy közben hiphop és soul és doo-wop és jazz is, de nincs értelme így szétszálazni - megszólalása újszerűségének éppen a megdöbbentő homogenitás az egyik támasza. A színpadon is egységes módon szólaltak meg a számok, legyen szó akár az ifjúi vitalitást a korai kiábrándultság mélabújával egységbe forrasztó olyan új tételről, mint az álomporos gitárhangokon úszó Wash The Day Away vagy az egészen korai, egy hálószobában rögzített és alapvetően elektronikus természetű kislemezről elhangzó Young Liars. Nem nagyon használtak előre rögzített mintákat, inkább a kiváló gitárosok küzdöttek a pedáljaikkal, és mindegyik zenész furtonfurt csörgött, zörgött, kattogott valami eszközzel, amely neszezés Brian Wilson óta a könnyűzenei hangkép megérzékítésének alapvető eszköze. A lemezekhez képest zajosabb hangzás nekem eléggé bejött, az viszont már kevésbé, hogy Tunde Adebimpe énekes sokszor versenyre akart kelni a hipnotikusan fortyogó gitárokkal, és feleslegesen túlerőltette a hangját, így csupán a visszafogottabb pillanatoknál derülhetett ki, hogy a csávó Marvin Gaye-minőség. És nyughatatlan frontember - a fájdalmasan szűk negyven percbe feszített koncert az ő hanyatt vágódásával zárult, mikor a Staring At The Sun alatt beletáncolt a dobszerkóba. Nagy zenekar, meg kell nézni majd egy önálló estjén is.
A New York-i fekák levonulása után jelentősen megnőtt az első sorokban türelmetlenkedő bakfisok száma, akik Carl Barat-nek, a brit botrányhérosz Libertines egykori tagjának új zenekarára, a Dirty Pretty Thingsre vártak. A Libertines még a magyar bulvársajtóban is megfordult néhányszor (tudják, ott zenélt Pete Doherty is, Kate Moss crackfüggő pasija), úgyhogy el lehet képzelni, mi ment körülötte a brit médiában, de a megrögzött anglománokat leszámítva szerintem senki nem hitte el a szigetországon kívül, hogy így szól egy világklasszis punkzenekar. A DPT tavasszal megjelent első anyaga (Waterloo To Anywhere) sem villanyozott fel különösebben, úgyhogy legföljebb abban bíztam, hogy a fiúk majd nagylelkűen rövidre fogják a hidegben. Ehhez képest baromi jók voltak. Semmi műmájerség, semmi fölösleges póz, egy őszintén szakadt és diszkréten ittas brigád reszelte tiszta erőből, pontosan és nagyon feszesen háromperces, mélyen az anyaországi tradícióban (Who, Kinks, Clash) gyökerező dalait, a gitárját kulcscsonttörése miatt mostanában nélkülözni kényszerülő Barat pedig príma vezetőnek bizonyult, aki megállás nélkül spannolta zenésztársait. Konzervatív rakendroll bulinak kifogástalan fellépés volt, talán a Libertinest is érdemes lett volna élőben elcsípni anno.
A fesztivál záró zenekarában, a Yeah Yeah Yeahsben az én szívemnek oly' kedves ízig-vérig New York-i tónusa (mintha a Patti Smith Group, a Blondie és a Sonic Youth szintézisét hallanánk) mellett a szabálytalansága a legvonzóbb: rádióbarátian induló, potenciális sikerszámait előszeretettel zúzza szanaszét, a zajos gitárokra épülő, kiszámíthatatlanabb dalaiban pedig rendre ott szivárványlik egy-egy roppant slágeres árnyalat. Mindennek köszönhetően az eddigi két nagylemeze (Fever To Tell, Show Your Bones) legjavára épülő koncerten egyetlen unalmas pillanat sem volt, csúcspont viszont legalább három: Maps, Y-Control, Turn Into. Ami a hangszereseket illeti, nem csupán Nick Zinner gitáros kanyarodott el eredményesen a klisék elől a disszonáns betéteivel, hanem Brian Chase dobos is igyekezett elzárkózni a nyilvánvaló sémáktól, ráadásul a legtöbb számban most csak a jobb kezével ütött, a másikkal vagy a cintányérokat lapogatta, vagy dirigensi mozdulatokra ragadtatta magát.
Egy Yeah Yeah Yeahs-koncert ugyanakkor elsősorban Karen O-ról szól. Ez a huszonnyolc éves, koreai mamától és lengyel papától származó kivételes jelenség csakis Iggy Pophoz mérhető módon robbant a színpadon, ugyanakkor volt benne egy nagy adag a Tükörországban szökdécselő Alice bájából is. A klipekben Karen inkább a színpadias pózaira hagyatkozik, itt viszont spontán volt, vad, gátlástalan és szexi - ez a hibbant fellépőruhában (púderkék harisnya, banánszín blúzfantázia) feszítő csaj a kimondottan szar keverés ellenére első perctől az utolsóig tombolásra bírta az egyébként nem a korhelykedés tigriseiként megismert, átfagyott osztrákokat. A végén színpadra invitálta a TV on the Radio-fiúkat, mi pedig könnyű szívvel tapsolhattunk az amerikai alternatív mezőny jelenlegi zászlóvivőinek.
Full Hit Of Summer fesztivál, Bécs, Arena, augusztus 29.
