Gérard Korsten a Budapesti Fesztiválzenekar élén Mozart- Rossini-mûsort dirigált. A két szerzõ párosítása nem tûnik teljesen evidensnek, noha mindkettõjüket az úgynevezett "apollói" mûvészek közt tartjuk számon, és mindkettõ csodagyereknek született. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Rossinit nehéz a koncertterembe vinni, hiszen mindenekelõtt operaszerzõként alkotott halhatatlant, nagyzenekari vagy versenymûvet nem komponált, csekély számú szimfonikus darabját pedig elhanyagoltuk - most kiderült, mennyire méltánytalanul. Tizenkét éves korában (!) vonósokra írt szonátáiból a C-dúrt hallhattuk a második részben. Nem remekmû, de meglehetõsen érett és szemtelen darab, benne már a felnõtt mester pimaszsága, melyet Berlioz jogos epével nevezett dallamcinizmusnak. A zenekar ragyogóan, remek tempóban játszott, Korsten nem a látványosságra, hanem a pontosságra, igazságra törekedett legkivált. Roppant ízléses és intelligens muzsikus, ez már a mûsort nyitó Rossini-nyitányban (A sevillai borbély) egyértelmûvé vált. Mozart Esz-dúr kürtversenyét (K. 495) Szabó András játszotta, rátermetten, komoly gikszer nélkül abszolválva a virtuóz részeket, míg a csodálatos lassú tételben átélt költészettel, gyönyörû legátóval muzsikált. Ám elõadásából hiányzott a valódi lendület, a felszabadultság. És éppen az elán tette a zárószámot, Mozart C-dúr szimfóniáját (K. 200) a koncert igazi csúcspontjává. A harmadik tétel parasztos derûvel táncolt, a vonósok számára roppant kényes negyedik pedig elementáris lendülettel rohant a végkifejlet felé.
- csont -
Zeneakadémia, április 27.
****
Titanic Tizennegyedik alkalom, huszonhét ország, hatvannégy film, négy helyszín, százhatvanegy vetítés, tizenegy vendég, tízezer eurós fõdíj - számokba fojtva ennyi volt az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. Az a fesztivál, melyet néhány éve sokan temettek inkább, mint dicsértek, mondván: nem találja a saját hangját, megkopni látszik a kezdeti lendülethez képest, nem elég friss a filmek köre, amelyekbõl válogat.
Az idei gyakorlat alapján úgy tûnik, "a phoenix porábul megéledett". A fesztivál új utakat keresett és talált: egy évvel ezelõtt versenynyé lett, idén pedig olyan fesztiválsikerek bemutatásával növelte a legitimitását, mint a tavalyi cannes-i fõdíjas Flandria, a Sundance-közönségdíjas Quincea–era, az idei Oscar-díjas Tsotsi vagy az utóbbi idõszak animációszenzációja, a pornóipar rejtelmeibe betekintést nyújtó Hercegnõ.
Hiába azonban a megérdemelten fõdíjat nyert argentin mozi, a némafilmek elõtt tisztelgõ Antenna, a legnagyobb érdeklõdés mégiscsak két magyar vonatkozású darab, Török Ferenc Overnight és Antal Nimród Elhagyott szoba címû filmje premierjét kísérte.
Az Overnight egy trilógia (Moszkva tér, Szezon, Overnight) záródarabja, zsánerfilmként induló szerzõi film, melynek középpontjában egy kényes pénzügyi tranzakció áll. Igaz, csak látszólag - a fõszerepet játszó bróker (Bodó Viktor) X-generációs mintapéldány, aki a filmidõ alatt egész nemzedékét sújtó problémákkal kénytelen szembesülni. Miközben az anyagi jólét és a munkasikerek adottak számára az egyik oldalon, párkapcsolatai kuszák, három nõ interakciójában is a magánnyal, az érzelmi kötõdések hiányával, a ki nem mondott szavakkal küzd.
Török hõsei a Moszkva tér óta a realitás és illúzióik kettõsségétõl szenvednek, melyet hol cinizmussal, hol pedig iróniával kompenzálnak. A legújabb mozi - elõzõ filmjeihez hasonlóan - egy zárt közösség, egy szubkultúra mindennapjain keresztül beszél olyan általános emberi problémákról, mint a felnõtté válás, az elkötelezõdés, a magány, a kiégés vagy az elidegenedés. Teszi mindezt minimalista eszközökkel: az Overnight sokkal inkább állapotrajz, korkép, mint klasszikus értelemben vett történet, mely méltó befejezése a trilógiának.
A 2002-es Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon a klipjeivel debütáló, így a fesztivál gyermekének tekinthetõ magyar származású amerikai rendezõ, Antal Nimród Elhagyott szoba címû filmje - szemben a mûfajisággal kacérkodó Overnighttal - tényleges zsánerfilm: psychothriller enyhe horror beütéssel; csak a hasonló mûfajú filmek kérhetõk hát számon rajta.
Sajnos Antal elsõ újvilági stúdiófilmje ezekhez képest is biztonsági játszma. A Psycho, a Texasi láncfûrészes mészárlás és a Kontroll elemeit vegyítõ mozi nem fogja újraírni a mûfajt, mint tette ezt A kör vagy a Fûrész az elmúlt években.
Pedig jól indul - kevés ilyen szuggesztív fõcímet láthattunk mostanában - a gyermekét gyászoló, válófélben lévõ házaspár (Kate Beckinsale, Luke Wilson) vesszõfutása azonban hamar kifullad és hollywoodi véget ér. Budapestrõl nézve persze nem egyszerû megítélni, hogy az egy-egy jelenetben egyébként valóban csillogó direktor mit tudott volna kihozni az anyagból, ha minden tekintetben szabad kezet kap.
Mint ahogy azt sem tudhatjuk, hogy a filmfesztivál biztosabb anyagi háttérrel hová fejlõdhet a jövõben.
- hungler -
**** és fél
Jean Michel Jarre: Téo & Téa Az idõs zeneipari dolgozó újabb munkája ún. konceptalbum: két tinédzser "lelki társ" - Téo és Téa - egymás iránti érzelmét meséli el tizenhárom fölvonásban (no meg egy, a trendi emojelenségre hajazó klipben). Ezt onnan lehet tudni, hogy maga a mûvész nyilatkozta; és az ilyesmi - amikor az alkotó, biztos, ami biztos, jó elõre értelmez - valahogy mindig gyanús. Szórakoztató zenei produktumnál, aminél azért mégsem a történet (?!) a lényeg, különösen az, mintha az illetõ maga sem bízna abban, hogy lemeze önmagában is megáll.
A Téo & Téa mindenesetre e körítés nélkül is elmegy, még ha azok a rajongók, akik számára Jarre az Oxygene, az Equinoxe és a többi 70-es, 80-as évekbeli elektronikus opus szerzõjével egyenlõ, nyilván dobnak is egy hátast a diszkótermekbe való (és oda is szánt) trackek hallatán. Pedig a maguk módján igényesen megkomponált tánczenék ezek, a Touch To Remember vonós staccatói vagy a Partners In Crime dzsesszes ritmusokon építkezõ egyszerû melódiái éppúgy nem bántanak senkit, mint a Beautiful Agony erotikus nyögdécselései (ez utóbbiak prezentálója maga Jarre-né, született Anne Parillaud, aki a kilencvenes évek elején Nikitaként bérgyilkolt halomra egy csomó mindenkit). Mi több, Jarre még mindig veszi magának a fáradságot arra, hogy dalait maga komponálja, s ne a mások szellemi javain élõsködjék - ami a jelenkori elektronikus popzenében egyáltalán nem magától értetõdõ. Nagy élményre azért ezzel együtt se számítson senki.
B. I.
Warner Music, 2007
***
KIS VARSÓ: CREW EXPENDALE Kis Varsó - alias Havas Bálint és Gálik András - nemcsak egy kétszemélyes és több mint tízéves csoport intézményszerû neve, egy munkakapcsolat logója, hanem egy sajátos, mûvészeti kommunikációs forma megtestesítõje. Mûveik konceptuálisak és nyitottak; sosem dekódolhatóak tökéletesen, mivel újabb és újabb kérdésekkel és problémákkal szembesítik a befogadót.
A Platán Galéria installációján belül is több, egyenként is igen izgalmas, lezáratlan projekt található. A cím (Feláldozható legénység) a Nyolcadik utas a halál címû filmre utal - egyszerre idézve meg egy zárt közösség viszonylatrendszerét és az elmúlás témáját. A szétágazó tematikák között Major János képzõmûvész az összekötõ kapocs. Major tagja volt az 1968-as Iparterv kiállításon bemutatkozó mûvészeti csoportnak, amely pár éven belül, szükségszerûen és hasonlóan más csoportokhoz (Indigó, Rabinec stb.), felbomlott. A csoport korabeli fényképfelvételeit felhasználó, pattogó ritmusú "fotóvetítésre" a falon villogva egymást váltó Dávid- és vörös csillag felel. Major maga is holokauszt-túlélõ, aki a hetvenes évek elején temetõi sétái során számos sírkõfelvételt készített. E fotók mellé Beke László korabeli, elemzõ írása is kiállíttatott, valamint a Kis Varsó "magyarázó jellegû" beszélgetésének szövege. Olvashatunk megismételt, "rekonstruált" temetõi sétákról, Keats név nélküli sírfeliratáról ("Itt nyugszik az, kinek neve vízbe íratott"), Major saját temetési performanszáról és vastag keretes szemüvegérõl. De itt nincsenek kérdések: ez az okuláré negyven éve ugyanaz.
- dck -
Platán Galéria, nyitva: május 11-ig
*****
Bridgman/Packer Dance (USA) "Art Bridgman és Myrna Packer 1978 óta folyamatosan újradefiniálják az érzéki, dinamikus, mélyrehatóan fizikai táncpartnerség lehetõségeit. Jelenlegi munkájuk az élõ fellépés és a videotechnológia látványos, zsigeri összeolvadása" - írja a Táncfórum No7 fesztiválra készült, igen jó minõségû, kétnyelvû programfüzet, amelynek címlapján a két táncos fotójával reklámozzák az egész eseménysorozatot. Csupán a kontraszt miatt tartottam fontosnak kiemelni mindezt, mert a három részbõl (Reductive Reasoning, Under the Skin, Memory Bank) álló elõadás szinte semmit nem váltott be a szervezõk ígéreteibõl. Bár az elõadók neve nem volt különösebben ismert, gondoltam, Amerika baromi nagy, mégiscsak akadhatnak rejtett kincsei, de az elõadás után úgy tûnik, maximum vidéki cserkésztáborokban arathattak eddig nagy sikereket. Két táncost láttunk, akik harminc éve feszegetik együtt a párkapcsolati témákat unalmasan, plusz nem tudnak felmutatni izgalmas mozgásrendszert a nagy általánosságban vett és gyorsan elsajátítható kontakttáncon kívül. Adott még egy lepattant vetítõ, amellyel az volna a cél, hogy egy lepedõre vagy egy elõttük lógó tüllre sokszorosítják magukat a táncosok, és attól majd mindenki nagy érzékcsalódásba essék. Csakhogy láttunk már ilyen technikát jól átgondolva, jó felszerelésekkel (pl. a Dv8 Company), és tudjuk, hogy ezzel operálni csak úgy érdemes. Itt a függönyrendszer is rosszul összetákolt, kilóg a lóláb, meg a táncos is néha. Azért is aggódni kell, nehogy a függönybe csavarodjanak. A szünetben meg egy saját szaxofonos játszik, flitteres cirkuszi kabátban, gép alapokra, baromi unalmasat. Ettõl lesz összmûvészeti vagy éppen Ki mit tud? jellegû a show. A kérdés már csak az, hogy cserealapon hívnak hozzánk nemzetközi fesztiválra egy ennyire léc alatti produkciót, vagy a szervezõk ítélõképessége került mélypontra.
- sisso -
Nemzeti Táncszínház, április 23.
*
José Saramago: Halálszünet A nemegyszer féloldalakon át kanyargó, többszörösen öszszetett mondatok ellenére egy ültünkben végigolvasható Saramago legújabb regénye, mely egy fölöttébb szellemes ötletbõl építkezik: egy tízmilliós országban a halál úgy dönt, hogy hét hónapnyi idõre szabadságolja magát. Az emiatti örömmámor nem sokáig tart. Elõször az anyaszentegyháznak esik le, menynyi bajjal járhat is mindez: ha nincs halál, nincs föltámadás, ha meg nincs föltámadás, mivégre vannak papok. És mivel az örök élet nem egyenlõ az örök fiatalsággal, a munka nélkül maradt temetkezési vállalkozóktól kezdve a nyugdíjrendszert féltõ közgazdászokon át az átlagemberekig hamarosan mindenki rájön, mekkora fölfordulást okoz a "megtorpant halál állapotában lévõ" emberek egyre növekvõ száma. Szerencsére a szomszédos országokban az itt eltávozni képtelenek gond nélkül jobblétre szenderülnek, úgyhogy a kereslet magától értetõdõen életre hívja a "mapphiát", amely az állammal összefogva virágzó vállalkozásba kezd.
Saramago lebilincselõ iróniával ábrázolja a képzeletbeli állam reagálását e különös helyzetre, a kifejezés legjobb értelmében szórakoztatóak ezek a mély ember- és társadalomismeretrõl tanúskodó oldalak. Különösebben mély értelmet fölösleges is keresni, bár a történettel párhuzamosan az elbeszélõ a szavak értelmének "megbízhatatlanságán" is mélázik. A pihenõjét egy újabb kísérletre cserélõ - az ügyfeleket az érkezésérõl levélben értesítõ - halálról szóló második rész az elsõéhez hasonló szinten indul, ám a lendület idõvel mindinkább alábbhagy. A vonatkozó Chopin- és Bach-opusok kitüntetett szerepe sem kecsegtet az indításhoz mérhetõ frenetikus befejezéssel, ám a halál "megszelídítése" hovatovább kishercegi giccsbe fordul. "Csak az a vég", sóhajthatunk a költõvel, de a könyv pazar elsõ kétharmada miatt könnyû szívvel bocsátjuk meg ezt.
- bund -
Fordította: Pál Ferenc, Európa, 2007, 244 oldal, 2600 Ft
****
A FOTÓS SZEM címû, az MTI gondozásában most induló negyedévi magazin számai egész kis világenciklopédiát adhatnak majd ki az évek során. Háborúk és politikai konfliktusok, nehéz és könnyû sorsú emberek hétköznapjai, természeti szépségek és csapások, születés, halál, ünnepek - ezúttal nem az immár megszokott képáradat egyszerûen illusztratív módján, hanem az esztétikai minõség elmélyült többletével. A mindenkori három hónapnyi közelmúlt eseményeirõl a lap - igen helyesen - nem kíván hiánytalan kronológiát összeállítani. Ami fontos, az a képi kifejezõerõ, amely úgy értelmezi át a történéseket, hogy emberi, érzelmi mélyrétegeikbõl emel ki egy-egy olyan mozzanatot, amire annak idején esetleg kevésbé figyeltünk az aktualitás forgatagában. Habár például a Putyin elnököt ábrázoló közelképrõl sem lehet megállapítani, hogy vajon átél-e valamiféle belsõ emelkedettséget az orosz államfõ a haza védõinek napján, vagy csak a didergésén kíván úrrá lenni a mínusz húszfokos hidegben. Egyébként, bár kézenfekvõ, mégis dicséretes, hogy a képaláírások kitérnek az efféle apró részletekre is. További örömforrás néhány archív kép bemutatása, amelyek láttán elmerenghetünk például azon, hogyan hangozhatott a tviszt tangóharmonika-klarinét-trombita-dob felállásban 1962-ben a nagysápi kultúrházban, és vajon mennyire számított jampecesnek a táncoló Juhász Géza mintás zoknija.
Néha szellemes az oldalpárok összeillesztése, a képi mozzanatok formális felszíni egyezése (ablak-ablak, piros-piros, Gyurcsány-Orbán), azonban nem mindig gazdagítja a látvány mögül fölsejlõ tartalmat.
- kyt -
2007/1., 128 oldal, 950 Ft
****
