Erik Sumo: My Rocky mountain Tövisházi Ambrust alighanem még az Amorf Ördögökből ismerheti a közönség, ahol billentyűsként, producerként, zeneszerzőként és vokalistaként is szerepel. Ám az invenciózus alkotó nem éri be ennyivel, és menet közben saját változatos álnevein (előbb Tristram Shandy, majd Erik Sumo) valósítja meg önálló életre született elképzeléseit. Most kezünkben az első nagylemez, mely szórakoztató, ötletteli és élvezettel befogadható munka, továbbá nem nélkülözi az elegáns iróniát sem. A szólóanyag persze valójában egy egész kis zenészkollektíva közös műve: a közreműködők egy részével már az amorfos időkben összedolgozott a multiinstrumentalista alkotó, és persze feltétlenül meg kell említeni a két vokalista hölgyet is: Kiss Erzsit és Fábián Julit.
A vezérvonal többé-kevésbé világos: a This Is Where It Began című nyitószám még beteg country/western stilizáció, azután a Csillag vagy fecske című Kispál-adaptációval indul a lemez eastern szakasza: lüktetős, pattogós, majdnem balkáni ritmikájú, dallamvezetésű darabok, Kiss Erzsi jellegzetes énekével, Bujdosó János és Balahoczky István figyelemre méltó bendzsó-, illetve gitárszólóival (The Real Moustache, Sirens Of The Dead Sea).
Ha ennyi sem volna elég, a címadó dalt maga a jeles alkotó énekelte lemezre, majd sajátosan varázsos hangulatú, kicsavart balladák követik egymást, hol Kiss Erzsi, hol Fábián Juli markáns énekhangjával beoltva, néha kicsit Tom Waitset idéző, lehangolt gitárfutamokkal. Közöttük olyan melankolikus darabok, mint a Taxi, mely egy régi olasz szerelmes dal feldolgozása, vagy a Summertime - ezúttal egy kellőképpen analóg hangzású, lo-fi verzióban. A Left My Heart In The Saloon igazi, lüktetős, boogaloo tánczene - s egyben őrzi annak az Erik Sumo-számnak az emlékét, amely koncepcionális okokból végül nem került fel az albumra (ez a Venus, a recenzens egyik személyes kedvence). Mikor az utolsó kis pszichedélikus gyöngyszem (Babyfoot Is Off Today) is véget ért, már biztosak vagyunk abban, hogy nem volt hiábavaló a hangfalak előtt tölteni ezt a bő órát, sőt a hallgató rögvest kedvet kap ahhoz is, hogy újra és újra visszatérjen személyes kis kedvenceihez - garantáljuk, lesz mihez. (Pulver/Deep Distribution, 2005) *****
Korai Öröm 2005 A koncepció látnivalóan változatlan: sem az albumnak, sem az egyes számoknak nincs címe, a felállás is nagy-jából változatlan - a legutóbbi, 2001-es album óta Szántó "Faszi" Gábor gitáros csatlakozott a csapathoz, amitől, ha lehet, még markánsabb lett a gitárhangzás. De ami a lényeg: a zeneanyag most is rendben van, az elvárható klasszicizálódás mellett számos kellemes meglepetéssel is szembesülhet a befogadó. Például nagyon jólesik a léleknek már az első szám is: kicsit (na jó, távolról) a Cocteau Twins érett korszakát idézi - arról nem is szólva, mennyire a helyén van itt Harcsa Veronika vokálja (élőben, koncerten meg azután különösen). Akad olyan szám is, amely bolgár vokállal feldúsított dubból megy át savas, bluesos gitárzúzásba, máshol meg kedvtelve figyelhetjük, amint a zenészek sajátos stílusgyakorlatként keverik a rockot, a dubot, a funkyt meg Bachot. A négyes track (különösen a figyelmükbe ajánlanám Paizs Miklós démoni dorombszólóját) viszont a kortárs elektronikus tánczene folytatása más eszközökkel. De hát a Ko-rai erről is volt híres: olyan zenét nyomnak nagyzenekari felállással, amelyre dj közbeiktatása nélkül is remekül tudja rázni magát a b. közönség. Kemény funky gitártémák és megejtő dallamok, jól elhelyezett idézetek, néha egy kis franciás hangulat; minden percben érezni lehet: ezt a lemezt nem erőből, hanem ésszel és persze invencióval készítették. Letisztult, kiforrott zeneanyag, tele kifejezetten vidám és jól táncolható számokkal - érdemes volt kivárni azt a bizonyos négy évet. (1G Records, 2005) **** és fél
Bèlga: Bokorpuszta; Zsolti, a béka Szerencsénk van: a három MC és dj Titusz fáradhatatlanul ontja az ötleteket. Ennek dokumentumaként itt van kezünkben a harmadik albumuk, mely mindjárt dupla is. Egy a felnőtteknek, meg a másik is: ahogy magunkat ismerjük, a gyermeklemezt is jórészt retardált felnőttek fogják szarrá hallgatni. A Bokorpusztán számtalan remekül eltalált kompozíciót találunk, s a B‘lgának mind a históriai nonfiction, mind a wellness-fitnesz, mind az önsorsrontás tematikában van értelmes, szórakoztató és tanulságos mondanivalója. Lehet, hogy egyesek sokallják, hogy két számot is szenteltek az ifjúságunkat pusztító politoxikomániának, de egyrészt mindkettő (Te mit nyomsz, Precíz) kibaszottul jó, ráadásul az előbbi a honi goaparty-kultúra egyik leghűbb dokumentuma. De ne álljunk itt le, elvégre a Ló rider az eddig született legszellemesebb történelmi panoráma, tele pontos meglátással és elegáns kínrímmel. De ha ennyi sem volna elég, akkor ott a a bosszúból készült káromkodós szám (Egy-két-há), a Waxos falzettben előadott G-funkja, a sátánmetál verzióban prezentált Klimax, a Bandzsa seggrázásra ingerlő raggája, esetleg a Szerelmes vagyok, ami rendes dülöngélős diszkó dj Ozon ihletteli szkreccseivel. Összességében elmondható, hogy a Bokorpuszta túlnyomórészt teljesen rendben van, a Zsolti, a béka pedig megbízhatóan hozza a színvonalat: meglehet, a kétrészes Fehérlófiát túl hosszúnak találja majd némely rajzfilmekre szoktatott büdös kölök, de a címadó szám(ok) meg a Bada Dada (!) által elővezetett Gomba hölgy őket is kárpótolni fogja. (1G Records, 2005) *****, illetve ****
