Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2005.11.10 00:00

Zene

nyolc kis kritika
Ránki Dezsõ legutóbbi koncertje, ha jól hallottam, Schumann két alakmása, Florestan és Eusebius küzdelmének jegyében telt. 'k a második számként elõadott Davidsbündlertänze fõszereplõi, a sorozat tizennyolc kis karakterdarabját egyszer E, másszor F betûvel jelölte Schumann. Florestan a harcosabb, tüzesebb, Eusebius a szemlélõdõbb, melankolikusabb alkat. Maga Ránki, mintegy Eusebiusként, tündökletes indulása után késõbb kimaradt a dübörgõ koncertéletbõl, noha tehetsége õt is arra jelölte, hogy mint legendás pályatársai (Schiff, Kocsis), ugyancsak a fényben tartózkodó világpianista legyen. Ám az utóbbi két évben szívesebben áll a közönség elé, sokat játszik, egyre lazábban, elengedettebben. Azaz mintha mégis Florestan diadalmaskodna.

Az "A zongora" címû sorozat nyitóhangversenyén nagy programmal állt elõ, Haydn nem túl hosszú, de annál igényesebb mûve után (C-dúr szonáta, Hob. XVI:48) Schumann már említett sorozata hangzott el. Rezignáció, legkivált ezzel jellemezhetném a szünet elõtti szakaszt, Ránki a Haydn elsõ tétel moll és dúr közt ingadozó szövetét inkább a lemondás, a moll hangulat felé vitte, és a második tétel prestója sem viháncoló vidámságával tûnt ki, noha a mûvész tökéletesen pergette elõ a virtuóz futamokat. És a Schumann-sorozatból (a slágerré vált Karnevál e furcsa párja hosszú és mind elõadónak, mind hallgatónak fárasztó egy kissé, nyilván ezért tûzik ritkán mûsorra) is a rezignáció hangja szólalt meg szívbe hatóan, a "mit Humor" feliratú kis tételek háttérbe szorultak.

Valahogy ezt éreztem Ravel-játékán (Valses nobles et sentimentales) és aztán a Mikrokozmosz ötödik füzetébõl válogatott kis ciklusban is: nemes hangzás, színek, de mindez kissé fakón, visszafogottan. Viszont a zárószámként elõadott Bartók Szonáta revelációként hatott, Ránki-Florestan vadul vetette magát bele az ütõhangszeres zakatolásba, a második tételben pedig ismét megmutatta, hogy a rezignáció, azaz Eusebius hangja ugyancsak anyanyelve.

- csont -

Zeneakadémia, november 4.

*****

Marianne de Pierres: Nejlonangyal Parrish Plessis kemény cybertestõr, amolyan egyszemélyes, implantátumos nõhadsereg. Vannak "szépséghibái"; erõs csontú, magas, és arcra sem az a Lara Croft. Lényeg, hogy ez a vaskos lény valahol Ausztrália sötét jövõjében mûködik, egy megavárosban, ahol a szegények a vegyszertõl mérgezett homokban, a gazdagok meg magas falaktól elkerített helyeken élnek, furcsa szavakat használnak, és ami a fõ: a média élet és halál ura. Izgalmas kis regény volna ez, mert van benne konfliktus is, például, hogy Parrish meg akar szabadulni a maffiózó fõnökétõl, állítólag az anyaországban mindenféle bestsellerlistákon is szerepel, de vannak azért szépséghibák. Elsõsorban az a sok ismeretlen jelenség és kifejezés, amihez külön szótár kellene, pedig nem olyan nagy távolság az a húsz év, aztán a rengeteg új szereplõ bemutatása, fejezetenként legalább tíz, kimondhatatlan nevekkel. Alaphiba, fõleg úgy, hogy a szereplõ megérkeztekor megtudjuk azt is, hogy kivel, milyen öltözékben és mit csinált eddig. A nagy bánatom mégis a fordítás. Nem a mûfajhoz értõ kezek ültették át, és ez nem csak abból derül ki, hogy a hologramkoncertekrõl szóló részben a Rolling Stonesé mellett a Kinks zenekar nevét már lefordítja Királyokra. Biztosan ismerik azt az érzést, amikor amúgy is abban reménykednek, hogy a sorozat következõ részébõl majd ki-derül, hogy miért is íródott ez az egész történet, mi a célja, és akkor még a fordítás is keresztbe tesz.

- sisso -

Fordította: Káli Dia; Ulpius-ház Könyvkiadó, Bp., 2005, 335 oldal, 2480 Ft

***

Calderón Az élet álom címû darabja a Nemzeti nagyszínpadán olyan látványvilágban játszódik, amely elég erõsen idézi a III. Richárdét - ez a rögvest feltûnõ emlékeztetés nem tesz jót a tanmesének, még akkor sem, ha mindkét produkciót Valló Péter rendezte, jogcím tehát lenne. A darab amúgy a címérõl szól, legföljebb kérdõjelet kellene biggyesztenünk mögé: álom-e valóban? Segismundónak, a fogságban tartott, láncra vert, vademberszerû királyi örökösnek kétszer nyílik módja arra, hogy átélje ugyanazt - a szabadság és uralkodás próbáját -, s a kérdés alaposan lecsupaszítva ennyi: tanul-e, s ha igen, mit tanul az elsõ tapasztalatból. Stohl András rengeteg energiát öl az állatias alak fölépítésébe - a "szépruhás" ural-kodó bonyolultabb szerepét mégis érdekesebben, tehetségesebben játssza el. Apját, a naiv (és ezért majd szépen meg is bûnhõdõ) királyt Benedek Miklós rezignáltra veszi - ettõl az õ dilemmája egy csapásra maivá válik, ámde erõtlenné. A fiú nevelõjének szerepében Blaskó Péter a megtestesült lojalitás.

A nehézkesen induló elõadás a második részre talál bele a kiszámított mederbe, és - részben Valló aritmiás rendezésének következtében - tart az unalom felé. Képeskönyvszerû jelenetek, kétdimenziós figurák szegélyezik a történetet, melynek végén ebben az elõadásban is fölvillan ugyan Calderón zseniálisan modern szkepszise az emberiség fejlõdéstörténetét illetõen, de az elfáradt nézõket ez már aligha villanyozza föl.

A darabot Mester Yvonne és Térey János új fordításában játsszák. A szöveg - Térey költõi tehetségét egyetlen pillanatra sem kérdõjelezném meg - helyenként túlságosan feltûnõ, egyes fordulatai hivalkodón kitüremkednek; magára rántja a figyelmet, eltereli a darabról. Végeredményben Blaskó intenzív jelenlétére emlékszünk legtovább, és arra, hogy Stohl erõteljes alámerülésével, minden eszköze mozgósításával csaknem elvitte a hátán a produkciót. Nem is az õ hibájuk, hogy nem sikerült.

- ki -

Nemzeti Színház, október 13.

***

Giuseppe Verdi La Traviata címû, 1853-ban bemutatott operája olykor a Dosztojevszkij-regényekre emlékeztetheti a hallgatót. Persze nem Ivan Karamazov vagy Kirillov istenes-ördögös vallomásaira gondolok, hanem e könyvek felületibb, giccses rétegére. Amikor Alfredo a második felvonásban a nagyvilági luxusbanda elõtt Violetta arcába vágja a kártyán nyert pénzt, akkor ugyan ki ne emlékeznék A félkegyelmû egyik nagyjelenetére, a kályhába lökött százezer rubelre, melyet Ganya Ivolgin próbál aztán kikotorni a parázs alól?! Na ja, mint olykor Dosztojevszkij, Verdi szövegírói is a ponyváról dolgoztak. De a zene aztán mindenért kárpótol. A Traviata elsõ felvonása sûrûségben, feszültségben a legnagyobb drámák sorsfordító légkörét idézi, a kilõtt nyílvesszõ a bordaltól Violetta életigenlõ nagyáriájáig mindössze huszonöt perc alatt éri el a célját tévedhetetlenül. A karmester, Carlo Rizzi félelmetes tempóban vezeti a kisülésig énekeseit és a Bécsi Filharmonikusokat. Anna Netrebko ideális, mai Violetta: fiatal szépsége hódító; minden regiszterben kiegyenlített, nagy vivõerejû hang, csak a harmadik felvonás elégikus áriájában (CD2: 11. szám) hallottam hamisnak ezen az élõ, 2005-ben Salzburgban készült felvételen. Az aggódó apával, Thomas Hampsonnal elõadott nagyjelenetében pedig világos, hogy szerelmi duett ez is, csak a felek bölcsen (és közben kissé a vágytól lihegve) lemondanak az elhálásról Alfredo érdekében. Ramon Villazón Alfredo szerepében jóval több mint buta tenor; hõsies, halálra szánt. Tántoríthatatlan vesztes.

- csonta -

Universal/Deutsche Grammophon, 2005, 2 CD

*****

Holokauszt: történelem és emlékezés A holokausztkutatás interdiszciplináris megközelítéseinek szöveggyûjteményét a szerkesztõ, Kovács Mónika több idegen nyelvû tanulmánykötet anyagából válogatta. A kötet a különbözõ nézõpontú szerzõk (Yehuda Bauer, R. Zajonc, A. D. Moses stb.) szerteágazó tudományos interpretációinak bemutatásával rámutat arra, hogy egy adott történeti leírás és értékelés térhez és idõhöz kötött, nincs végsõ igazság, még a tömeggyilkosságok, népirtások között egyedi néven említett holokauszt esetében sem. Az átfogó elméleteket tárgyaló elsõ részben végigkövethetõ, ahogy a funkcionalista és intencionalista történészek egymás torkának estek azon, hogy Hitler személyes direktívái vagy a bürokratikus apparátus önmozgása okozta-e több millió embertársunk meggyilkolását. Az egymásnak feszülõ historiográfiai megközelítések állóvizébe a német antiszemitizmus immanens jellegét hangsúlyozó - és a kötetben gyakran hivatkozott - D. Goldhagen (Hitler készséges hóhérai) vetette a legnagyobb követ, ezzel mintegy erodálva a (német) személyes felelõsség kérdését. A második részben bemutatott szo-ciálpszichológiai kutatások éppen ezt kívánták feltárni, hogy ti. a látszólag közömbös kispolgárok hogyan váltak érzelemmentes gyilkológéppé - vagy éppen saját életüket is kockáztató embermentõvé. Az elkövetõ- és az áldozatközpontú kutatás mellett komplexebb, bár nehezebben általánosítható tanulságokkal szolgálnak a harmadik részben közölt tanulmányok, amelyek a megismerhetõség lehetõsé-ge (lehetetlensége) mellett a holokauszt mûvészi feldolgozásával, ábrázolásával (Spiegelman: Maus, Anna Frank), illetve a szelektív emlékezés nyomán létrejövõ inkoherens értelmezésekkel foglalkoznak. Például azzal a német fiatalok történeti emlékezetére jellemzõ ténynyel, hogy egyszerûen megfeledkeznek náci felmenõikrõl.

- dck -

Hannah Arendt Egyesület - Jaffa Kiadó, 2005, 386 oldal, 1990 Ft

***** mínusz 1 a borzalmas elválasztási hibák miatt

The Walkabouts: Acety-lene Befogadását tekintve ez a seattle-i zenekar az indie-rock színtér egyik nagy vesztese. Bár az évek során képes volt - fõképp Európában - egy szûk, de kitartó tábort magához vonzani, mintegy húszéves pályafutása során valamiért sosem jutott ki neki az a kritikai és kereskedelmi elismerés, amelyre a lemezei predesztinálták volna, s amelyet a szellemiségükben rokon, azaz hasonlóképp eredeti módon artikulált, szélesvásznú éjszakai zenével próbálkozó zenekarok (a Tindersticks, a Mercury Rev vagy mondjuk manapság a Clientele) többnyire megkaptak mind. Ez van, s ez a felállás alighanem az Acetylene-nel sem változik most, amikor a zenekar részben szakított azzal a világgal, amelyet az elmúlt bõ évtized során oly' kontúrosan körberajzolt.

Chris Eckmann szerint az az általános düh és keserûség, ami a tavalyi amerikai elnökválasztási kampány finise táján - s egyben az új számaik írásakor - uralta a bandát, lehetetlenné tette a további csöndes és poétikus dalok megalkotását. Valami hangosabbra és nyersebbre vágytak ezúttal: akárha Neil Young '77-ben lekanyarodott volna a Wire próbaterméhez - ez volt a kiindulópont. Aminél frappánsabb jellemzéssel magam sem nagyon tudnék elõrukkolni az olyan, rusztikusabb számok esetében, mint a Coming Up For Air vagy a Before This City Wakes. Ugyanakkor az is kiderül hamar, hogy a változás igazából csak a hangszerelést érintette mélyebben: feltekert erõsítõk ide vagy oda, e számok többségének az alján ugyan-az az atmoszféra homálylik, mint mondjuk az Ended Up A Stranger tételeinél. Az a mélykék tónus eltéveszthetetlen, hallgassák csak meg mondjuk a Devil In The Detailst.

Az Acetylene nem szûkölködik az igazán erõs dalokban, mindazonáltal nem egységesen tömör teljesítmény; a lemez legutolsó száma, a korábbi hangképhez visszanyúló, káprázatos The Last Ones pedig azt példázza, hogy arról a felületrõl mélyebb és megrázóbb rétegekbe sikerült az elrugaszkodás.

- greff -

Glitterhouse/Neon Music, 2005

**** és fél

Gulo Car Csukva a szemünk, lehetnénk zsúfolt klubban, benne a vad éjszakában, forráspont körül a hangulat, csillogó tekintetek, rit-musokba feledkezõ lábak, csípõk, felsõtestek. A zenekar meg csak feszíti az iramot, fülleszti az érzést. Milyen furcsa viszont, hogy a sûrû háttérzsivaj, a pohárcsörrenések nincsenek sehol! Szem ki, valóság be: valóban ott dolgozik, lelkesedik kilenc zenész a színpadon, mûfajok szélvészkavalkádja, épp csak a közönség nincsen sehol. Ötvenen lehetünk, annyian sem? Még szerencse, hogy a sok vihart, tombolást látott hajófenék többnyire kopár terét az elõrelátó szervezés fehér terítõs asztalokkal népesítette be.

A Gulo Car brünni roma együttes, egyazon gyerekbanda valamikori tagjaiból szervezõdött. Egyetlen utcából, a város egyik vegyes lakosságú utcájából valók szinte mind. Mindeme tényekre alig utalt a zenéjük. A lelkesedés, a zenélésnek nemhogy a szeretete, de valósággal tomboló élvezete sugárzott belõ-lük mindvégig, ahogy ezt általában a roma zenészek (is) megélik. Ám zenei gettónak semmi nyoma. Internacionális, széles alapú muzsikálást hallhattunk. Nevezhetjük éppen acid dzsessznek, amit elõadtak megreccsentett, fémes trombitafutamokkal, nyersen széttartó összhangzatokkal, de volt ott bõven hiteles funky, máskor meg tiszta dub-alapok is. A roma vonulat legfeljebb a (roma, angol, cseh nyelven) rappelõ szövegek közötti frenetikus beatboxos szájbõgõzésekben bukkant fel. A felpörgetett feszültség sem takarta el, az improvizációk pedig kiemelték a produkció mögül felsejlõ tehetségen túl a koncentrált precizitást és a rengeteg gyakorlást, munkát. Rémes még elképzelni is, milyen lehet tartani a zenélés jókedvét és lendületét néhány rit-kásan üldögélõ, és még kevesebb állva figyelõ, bár néha legalább bemozduló emberrel szemben. Derekasan bírták - érthetetlen kitartással szinte. A mintegy húsztenyeres vastapsot pedig még ráadással is megköszönték. Érdemes lesz jobban odafigyelni rájuk!

- kyt -

A38 hajó, november 2.

*****

Ütközések A perzsa boltost kirabolják. Értetlenül toporog, kábán felmarkolja a fegyvert, és elindul.

A fáradt szemû zsaru úgy tapogatja végig motozás ürügyén a fekete nõt, mintha lóvásáron lenne.

Dühös vagyok, és nem tudom, miért - darálja sírósan a fiatal nõ a telefonba.

Los Angeles, 2005. Hamarosan meglátjuk, ki mit játszik a másik életében. Valójában nem találkozások, csak karambolok ezek.

Az Ütközések nem égõ fáklya-ként hordozza a rasszizmust; sze-replõi nem tudnak semmit, csak azt, hogy a másik más. Itt nincs jó gesztus, nincs megfelelõ mondat. Nem tudják, mit gondolhat a másik, ezért félnek, gyanakszanak. És mi sem tudjuk, mi fog történni. A film ugyanúgy kapaszkodó nélkül hagy minket, mint amennyire szereplõit: a biztonságérzet teljes hiányában. Nem az agyra hat, inkább valahol gyomortájon érezni. Úgy indul, hogy nincs igazság, aztán egy ponton átfordul és azt mondja: dehogy nincs, csak épp pillanatokra. Hatalmas karambolok vannak - egy másodperc tört részére, mint egy villámcsapásra, világosság lesz. Egyébként meg tapló mindenki. De amikor a megalázón motozó rendõr másnap a benzintõl robbanó autó lángjaiból szakítja ki a nõt - akkor valami jó történik. Meg a film többi ilyenszerû, -szintû tanmeséjében is. Noha a cselekmény nyugodtan beleférne egy brazil félórába, mégsem szappanoperai a végkicsengés. Mellbevágó mozi, bántóan õszinte és nagyon-nagyon, dühösen kegyetlen. Egyszerre távolít el és kavar fel. Ezek vagyunk - mondja; vagy inkább így: ezek vagytok.

- vörös -

Az InterCom bemutatója

*** és fél

Neked ajánljuk