Január 27-én Budapesten is beindult a Mozart-henger, de egyelőre semmi sem került alá. Hogy ennek örülni kell vagy sem, a jó ég tudja, a bécsihez képest kisebb felhajtás talán nem árt, de a mi megemlékezésünk pitiánersége enyhén mellbevágó.
Kezdődött mindez a Művészetek Palotája (vajon a 2-es villamos hangosanbeszélője miért említi konzekvensen Millenniumi Kulturális Központ néven?!) egy sufnijában, na jó, az egyik folyosó alig megtalálható oldalszárnyában rendezett kiállítással, amely Mozart magyarországi visszhangját, "kultuszát" hivatott bemutatni. Az alig 100 négyzetméternyi területen fénymásolt, felkasírozott dokumentumok a falon, néhány emlék - köztük a legbecsesebb, Csokonai Varázsfuvola-fordításának kéziratlapjai - a 18. századból, aztán már a 19.-ből Döbrentei Gábor első magyar nyelvű Mozart-életrajza, egy kedves cikk a Honderű című lapból "Mozart Farkas Amadéról". Nagyjából ennyi a mélymúltból, okosan eligazító feliratokkal, gondosan. Ám ezután mindössze a Mozart-operák magyar bemutatóiból közölt fényképekre futotta - melyeken gyakran nincs feltüntetve a rendező - meg néhány képre Otto Klemperernek a negyvenes évek végén legendássá vált pesti Mozart-előadásairól. Pár faliújság Liszt Mozart-élményéről. Kész.
Vagyis még nem egészen, mert aki akar, interaktiválódhat egy cseppet. Ez annyit és nem többet jelent, mint hogy a felállított négy számítógép valamelyikén válogathat a magyar Mozart-felvételek nagyjából huszonöt számból álló korpuszából a felhasználó. Élvezettel hallgattam a többnyire hamis, de félelmetes elánnal éneklő Svéd Sándort Figaro szerepében, és persze Klemperer rossz technikai minőségű, de mégis letaglózó budapesti felvételeit. Dohnányi 1955-ös A-dúr szonáta (K. 331) játékát fülelve pedig megállapíthattam, hogy talán mégis igaza volt a historikus iskolának: ez a nyeglén romantikus,
slampos, végtelenül narcisztikus
Mozart-játék tűrhetetlenné vált a múlt század közepére. Hogy csak Hungaroton CD-k jöhettek számba, ez erősen leszűkítette az "interaktív" kínálatot. A felvételekről sokszor nem tudni, mikor, milyen zenekarral és karmesterrel készültek, ám ez szinte természetes egy ilyen szakmai hozzáállással rendezett tárlaton. Veszendőbe ment egy valamikor, nem is oly régen, azaz még az ötvenes években is átélhető zenei paradicsom.
Mert nincs immár Mozart-kultusz Magyarországon, az 1956-os, Mozart-operákat elemző kötet óta emlékezetem szerint mindössze két magyar szerzőtől (Dolinszky Miklós, Fodor Géza) jelent meg komoly szaktudományos munka; az angol, német alapvető szakirodalomból szinte semmit sem fordítottak le, Mozart-operajátszásunk - egy-két üdvös kezdeménytől eltekintve - soha nem látott mélyponton van.
Így aztán majdnem szükségszerű, hogy nem magyar előadók nyitották meg Mozart-évünket, noha lennének ötleteim. De senki sem járt rosszul a Sir Roger Norrington vezette salzburgi Camerata felléptével; külön pikantéria, hogy az együttest a régi magyar Mozart-kultusz egyik legnagyobb alakja, a hegedűs Végh Sándor emelte a világhírig. Feltehetően az 1978-tól haláláig, azaz 1997-ig itt dolgozó Véghnek köszönhető a vonóskar valószínűtlenül kerek hangzása, bár a Norrington-féle, vibrátót nem engedélyező muzsikálás ebből talán levett valamit. Mindamellett ritkán hallani ilyen plaszticitással játszó együttest, minden hangot haraphatóan dobnak a nézőtérre, a slamposság fényévekre tőlük - olyan zenekar ez, mely a próbákon állítja be és érleli meg önmagát, az improvizáció nem kenyere. Bár Norringtonnál lezserebb karmestert keresve is nehéz találni, többnyire csak ütemez, olykor nem is dirigál, hagyja muzsikusait játszani, néha meg táncra perdül, bár ebből kevesebbet láttunk, mint tavalyi Bach-koncertjén. Ez a tánc persze még "régizenés" fejjel is indokolt, elég elolvasni Joachim Ferdinand von Schiedenhofen udvari tanácsosnak Salzburgban írt naplóbejegyzéseit. 1776. február 18-án ezt írta: "7-kor szupé és álarcosbál az udvari marsall úrnál", aki nem más volt, mint Nikolaus Sebastion Lodron gróf, akinél alig 420 (!) vendég jelent meg, "reggel négykor mentem haza". Ilyen körülmények közt hallgattak zenét akkoriban, így az F-dúr divertimentót (K. 247) is, melyet Mozartunk Antonia Arco Lodron grófnénak írt éjszakai zeneként. És mi most némán ülünk egy elsötétített koncertteremben, idegesen hátrapillantunk, ha valaki köhögni merészel, és semmi esélyünk, hogy bekapjunk egy falatot, vagy lenyomjunk egy pohár bort, ha a csodálatos hangzatokra ráfeküdve erre szottyanna kedvünk. Ezt oldja fel Norrington
diszkómozgásával,
groteszk gesztusaival, és így próbálja megidézni a régi zenehallgatási kontextust. És - noha visszafogottabban - ezt teszi egy másik remek karmester, Marc Minkowski is, aki azért jutott az eszembe, mert zenekarával négy éve (lásd Magyar Narancs, 2002. március 28.) ő is előadta Rameau Les Boréádes szvitjét, igaz, akkor egy sokkal hosszabb verziót. Norringtonék puhábbak Minkowski felfogásánál, náluk nem sistergett a négy elem, kevesebb gesztussal dolgoznak, mint francia kollégáik.
És meglehetősen kis létszámban. Ami talán jót tett a koncert szólistájának, Susan Grittonnak, aki nem roppant hangerejéről híres. Iskolázottsága, stílusismerete persze példás, és noha mélysége nem, magassága annál derekasabb. Handel Silete venti című motettájában szinte beleolvadt a zenekarba, talán az volt a koncepció, hogy a szólista csak amolyan beszélő hangszer, egy az instrumentumok közül. Mozart 14 éves korában írt Mithridatész, Pontusz királya című operájának számai azonban már több szenvedélyt kívánnak, és az énekesnő próbálkozott is - közepes sikerrel. Az est fénypontja a már említett divertimentó volt, melyről joggal írta Alfred Einstein (nagy Mozart-monográfiája mikor jelenik meg végre magyarul?!, angol kiadása 1945-ben, a német 1947-ben jött ki...): "Egyike a legtisztább, legderűsebb, legtökéletesebb alkotásoknak, melyek valaha zenei formát nyertek. Nem csoda, hogy akadnak olyan őrültek, akik ezért az elveszett zenei Paradicsomért odaadnák a Lohengrin egyik felvonását." Ezt az édent idézte fel megkapóan a Camerata Salzburg játéka. A zenészek az est végén meghajoltak Mozart portréja előtt. Reménykedjünk.
Nemzeti Hangversenyterem, január 27.
