A nép ópiuma: Szebb jövõt! (A nagy alakítás - TV 2)

  • 2004. december 9.

Zene

Szórakoztató és nem mellesleg humanitárius produkció, melynek az ismertetõ szerint "alapvetõ célja, hogy olyanokon segítsen, akik nap mint nap szenvednek balesetbõl vagy betegségbõl származó esztétikai hátrányuktól", igazi, hiánypótlónak is nevezhetõ extrém átalakítóshow. Amíg a korábbi mûsorszámok megelégedtek az elme és a jó ízlés csiszolásával, miközben a tájékozottsági minimumot is jelentõsen emelték, a tömegek testi mivoltával, porhüvelyük esztétikai feljavításával nem tudtak kellõen foglalkozni.

Szórakoztató és nem mellesleg humanitárius produkció, melynek az ismertetõ szerint "alapvetõ célja, hogy olyanokon segítsen, akik nap mint nap szenvednek balesetbõl vagy betegségbõl származó esztétikai hátrányuktól", igazi, hiánypótlónak is nevezhetõ extrém átalakítóshow. Amíg a korábbi mûsorszámok megelégedtek az elme és a jó ízlés csiszolásával, miközben a tájékozottsági minimumot is jelentõsen emelték, a tömegek testi mivoltával, porhüvelyük esztétikai feljavításával nem tudtak kellõen foglalkozni.

A nagy alakítás két páciens hányattatásait kíséri figyelemmel az elsõ sebészi vizittõl a végsõ meglepetésig. A mûsorkészítõk minden alkalommal két különbözõ élethelyzetû vállalkozót szerkesztenek össze, jelen esetben Timit, aki 33 éves, és szeretne még szebb lenni, azaz jobban közelíteni a plázavilág általa ideálisnak vélt járókelõihöz, valamint Évát (48), aki korábbi súlyos betegsége miatt került sebészi kés alá. Az ötlet, mondjuk ki nyíltan, vállalható, hiszen találhatunk-e akár csak egy embert is e kis hazában, aki ne szeretné kisebb-nagyobb reparációkkal menteni a menthetõt? Löttyedt mell és has, nem beszélve a súlyos kilókról meg a ráncokról, miközben a fitneszes szépségideál korszakát éljük, az egyszerû magyar tükörbe nézve Britney Spearst és Brad Pitt-tet szeretné viszontlátni.

Az egyik legelsõ hazai képes beszámoló Antal Imre orravatásáról készült néhány éve. Televíziós szempontból ideális a közeg, az orvosi világ egyszerre hátborzongató és csábító, a szereplõk közülünk valók, élettörténetük adott. A kamera minden jelentõsebb eseménynél jelen van, például amikor a szerencsés kiválasztottak átveszik a TV 2 értesítõjét arról, hogy õk a szerencsés kiválasztottak, vagy az elsõ vizsgálatnál, a mûtét elõtti töprengésnél, a mûtét utáni kimerültségnél, majd a lábadozás idõszakában, és végül a nagy újratalálkozásnál. A mûsor kikötése, hogy a megoperált beteg csak néhány hét várakozás, azaz a teljes felépülés után láthatja viszont szeretteit, tehát a tévések elszakítják egymástól a párokat, afféle dramatikus fordulatként. S ahogyan az lenni szokott, a stáb elõbb-utóbb belefut egy-két meg nem rendezett, ám annál igazabb epizódba, reakcióba, azaz a dokumentum a maga egyszerûségében mûködésbe lépneÉ ha hagynák. De nem hagyják.

A mûsor egyik alappillére, oly sok másikhoz hasonlóan, a bársonyos mély basszus hang (nevezzük narrátor egynek), amely a mûsorelõzeteseket, illetve a sárga karikákhoz tartozó instrukciókat jelenti be. Egy ilyen hang nyilván sokba fáj, ezért kell elsütni, ahol csak lehet - más magyarázatot nem lelünk rá, miért kell Timi és Éva problémáját az adás folyamán többször is elismételni. Arra gondolni sem merünk, hogy a mûsor készítõi a nézõket en bloc súlyos értelmi fogyatékosnak tekintenék. Ám a nagy narrátorhang így szétveri a dokumentumjelenetek esetleges szépségét, mi több, az embert elfogja a hányinger. S a gond nem jár egyedül, narrátorból is van még egy, narrátor kettõ. ' az újságíró narrátor, hangfekvését tenor és bariton közé saccoljuk, õ nem bombasztikus: visszafogott, empatikus hangon kalauzol (az est folyamán számos alkalommal) a nem túlságosan bonyolult szituáció megértésében. Az adás második felében, talán elirigyelve a narrátor sikereit, többször is megismétli mondanivalóját, kijelöli a drámai szituációt, ha azt amúgy nem vettük volna észre. Szituáció addigra egyáltalán nincs, épp a narrátorok ölték meg. Mintha a Titanic süllyedése közben megszakítanák a filmet, és egy bemondó felhívná a figyelmet arra, hogy DiCaprio éppen haldoklik, ettõl olyan fagyos a tekintete.

A narrációk közötti ûrt kitöltõ audiovizuális betétek amúgy nem ellenszenvesek, a kamera nem vájkál a fájdalomban, nincs agyonszûrõzött lágy vércsepp és penge, a szereplõkbõl nem csinálnak bazári majmot. Még az aláfestõ zene sem veri ki a potmétert. De a hollywoodi hatásmechanizmus nem mûködik. Se könny, se izgalom. Viszont az emberi kreativitás és a piaci részesedés iránti igény beláthatatlan jövõt ígér. Miután meguntuk a szépségoperációk lagymatag hétköznapiságát, kíváncsiak lennénk, vajon reparálható-e az emberi elme. Mondjuk (narrátor egy): Kálmán azelõtt önzõ ember volt, környezetével üvöltözött, a gyerekeit verte, és nem fizetett adót. De Kálmán megelégelte, elvonult két hónapra, hamarosan megtudjuk, sikeres volt-e a mûtét.

Lássunk csodát! Kálmán a mûtét óta legózik a fiúkkal, a szomszédokat rendszeresen pezsgõvel kínálja, és mindig elõre fizeti az adót. Mert Kálmánnal csodát tettÉ

Pálos György

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.