Dmitrij Sosztakovics Nyolcadik szimfóniájának egyedfejlõdése jól tükrözte a szovjet idõk törzsfejlõdését. Volt már tiltott, késõbb eltûrt s mára talán már támogatott darab is. A háború borzalmainak emléket állító jó órányi, öttételes kompozíció minden értelemben a nehéz zene kategóriájába tartozik. Egyrészt nehéz teljes koncentráltsággal játszani, másrészt legalább annyira nehéz értõen végighallgatni egy olyan mûvet, mely elõadónak, közönségnek egyaránt alig-alig enged némi lazítást. A még parodisztikus pillanataiban is a végtelenségig feszített monumentális zenét Jurij Szimonov meglepõen tisztán, pátosztól mentes, takarékos mozdulatokkal dirigálta. A zenekar néhány jelentéktelen vonós bizonytalanságtól eltekintve most is a helyzet ura maradt. A nehéz, de kitûnõen megoldott fafúvós szólók, a gyilkos rezes állások és a hallhatóan egységes zenekari értelmezés maradandó élménnyé tette az estét.
- té-pé -
Zeneakadémia, december 3.
HHHH és fél
film
Könyörtelenek A svéd filmdráma Jan Guillou - 1981-ben írott, Skandináviában viharos sikert arató - önéletrajzi regénye alapján készült. Témája a fiúkollégium, arról úgyis minden nyelvterületnek van minimum egy alaptörténete. Például a fizikai és lelki terrorra épülõ hierarchia mint a nagybetûs férfiéletre való felkészítés vagy a formaruhák komor ízlésvilága, esetleg a kegyetlen igazgató kontra passzív rezisztens tanár, a szex a kantinos kisasszonnyal, a nagy és demonstratív vihar elõtti csöndek és egy kebelbarát, lehetõleg piknikus, szemüveges kiadásban, persze még matekzseni is, aki védelemre szorul, mert már az elsõ nap belerúgnak pusztán azért, ahogy kinéz. Itt is megvan minden, sõt a mélypszichológiai hatás kedvéért felvonul még egy szadista nevelõapa és egy anya, aki ellenállhatatlan vágyat érez a zongorázásra, amikor verik a fiát. Egy ilyen regény telitalálat: hollywoodi csúcsrendezõ sem találhatna jobb forgatókönyvnek valót. (Talál is, és csinál is belõle törvényszerûen valami geil melodrámát: "Élet a kampuszon".) Ám az ilyen nem vethetõ össze Hafstrom filmjével, amelyben a durvább része-ket nem váltják zenés betétek: ta-bukat sértõn, naturálisan, jól fény-képezve jelenik meg az erõszak, hallik, ahogy reccsen a csont, látszik, ahogy loccsan a vér. Persze ez önmagában még nem érték, akkor Mel Gibson volna az ász. Itt nem a vérmennyiségen van a hangsúly, az csupán illusztrálja a még brutálisabb verbális megszégyenítéseket, lelki tortúrát. Mindeközben fel se tûnik a gördülékeny történet- és színészvezetés. Már-már hajlanánk arra, hogy megveregessük a svéd rendezõ vállát, amikor a dögös szaszpenz végin hirtelen egy second hand megoldás-turkálót, hepiendbálát pakol elénk. Minek?
- sisso -
Forgalmazza a Mokép
HHH
könyv
Lábass Endre: Vándorparadicsom (A letagadott Budapest) Bár a könyv a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg, valójában nem szociográfia, hanem irodalmi mû. A kötet felnõtt mesék, történetek és két, novella-igénnyel megírt darab lazának tûnõ, de megszerkesztett gyûjteménye, melynek alapja a szerzõ Kocsis Irma álnéven írt Rövidlépés (Kocsmatúra) címû mûve - e könyvecske pedig zanzásított változata volt a Hosszú(600 oldalas!)lépés kéziratának. Noha a Vándorparadicsom néhol a borozói pillanatképek kibõvített kiadásának (vagy az eredeti reinkarnációjának?) tûnik, sokkal inkább a város titkos, lassanként feledésbe merülõ múltjának kaleidoszkópszerû felidézése. A szerzõ "tétlen ábrándozó", aki belefeledkezve az idõ kitágult és végtelen pillana-taiba emlékeket gyûjt - akárcsak a könyvben hangsúlyosan megidé-zett elõdök, Csáth Géza vagy Krúdy Szindbádja - a városról, melyet a Klauzál tér sarkán született, késõbb halhatatlanná váló szabadulómûvész megtagadott. A város múltja, ha romokban is, de megmaradt: az utcákban elhagyatott ipari épületek omladoznak, a lepusztuló házakból lomtalanításkor ismeretlen emberek levelei, kérvényei, fényképei kerülnek elõ. Lábass ennek a VOLTnak az õrzõjeként lép fel, ebbõl adódik, hogy beszédhangja néhol túlzottan poétikus, de ez feledhetõ, mert nem álságosan "megélt" benyomásokat, látványokat vázol fel - á la Bencze Ottó -, hanem számunkra is ismerõs alakokat beszéltet. S fecsegnek az öregek: a hangszerjavító, a karácsonyfaégõ-készítõ, az ócskás, a kalaposmester, a szikvizes, az órás, a cukorkakészítõ, az ingjavító, a Gozsdu-udvarbeli fodrász, a cukrász, a betonszobrász, a karalábézsonglõr, a lila ruhás grafológusnõ - vagy éppen hallgatnak, mint az Ibolya presszó melletti morc trafikos. A múlt töredékei, emlékmorzsái között néha a szerzõ is felbukkan, mint a lezárt Várbarlangban Ariadné fonalát követõ kisfiú, vagy mint az operaház Robinsonja. A könyvet mégiscsak egy igazi felfedezõ írta.
- dck -
Osiris Kiadó, 2004, 306 oldal, 2980 Ft
HHHH
koncert
Borisz Kovac Sentimental Journey into a Post-Historic World címû, vélhetõen utolsó budapesti koncertjét hallhatta a kisérdemû közönség. Felettébb sajnálatos, ha valóban így esne. Borisz Kovac ugyanis eddig még egyetlen magyarországi koncertjén sem: 1. mutatta a seggét a nézõknek, frakkja szárnyait emelintve - mint egy Pasolini-filmben a világra szellentõ ördög; 2. üvöltötte torkaszakadtából a sört rendelõ, vihorászó publikumnak: do you wanna dance (remek, Ballads at the and of time címû lemezén sokkal diszkrétebben teszi fel a kérdést); 3. táncolt, mint akit megszállt az ördög, E. T. A. Hoffmann rajzait idézõ mozdulatokkal (hogy végre lecsillapítsa a csevegõket); 4. jelentette ki sértõdötten, hogy az õ zenéjét elmélyülten kell hallgatni, hogy ostobák azok, akik a koncertjén dumálnak és andalognak, ahogy 5. azt sem, hogy soha többé nem lép fel új együttesével, a La Campanellával. Jó, persze, ezt a mondatot a jóakaratúak, az optimisták érthették úgy is, hogy Borisz Kovac a zenekarától búcsúzott. De azt hiszem, Kovac arckifejezését elég nehéz volt félreérteni: dühös volt és csalódott. A koncert közepe táján odamentem egy szervezõnek látszó férfihoz, és megkértem, hogy szüntessék be a koncertteremben a büfét, mert az elõadó elszántsága kevés: nem tudja túljátszani a büfézajt. A férfi fáradtan csak annyit mondott: ez Kovac közönsége. Vagyis az én szégyenem is, hogy nem csillapodik az alapzaj. Hiszen én is Borisz Kovac közönsége vagyok. Nem szoktam gyakran hallgatni a lemezeit, mert korai, kortárs zenei kísérletei legfeljebb érdekesek; de néhány táncszínházi elõadáshoz írt mûvében olyan melankólia van, hogy lehetetlen utána a saját fájdalmunkat komolyan venni. Legutóbbi két lemezén pedig a vérbeli tangók - nem argentin, hanem balkáni vagy klezmertangók - elviselhetetlenül reménytelenek. Ehhez a zenéhez csönd kell. Figyelem. És nem magyar közönség. És nem magyar szervezõk.
- kolozsil -
A38, 2004. december 3.
B. K.: HHHHH
Közönség, szervezés: H
lemez
HOötel Costes - sept A Hoötel Costes címû mixsorozat, mely évrõl évre Stephan Pompougnac producer jó ízléssel párosult arany kezének köszönheti elkészültét, még sosem hagyta cserben a hallgatót. A mostani különösen jól sikerült szériadarab: érzelmes, energikus, perkusszív, lüktetõ, funky. Mindegyik jelzõt elsüthetjük eme újabb produkcióra, melyen 16 zseniális szám lapul meg, sõt keveredik össze - több mint egy tucat az utóbbi pár év legrafináltabb és legszofisztikáltabb tánczenéi közül. Az alaphangot rögvest megadja Mark Rae-nek a Veba-énekesnõ hangjától (és persze a Deadbeats kreatív utómunkájától) életre kelõ, Lavish címû downtempó balladá-ja, a Bobby Hughes Combination Clive The Runner címû kvázikrimidzsessz õrülete, vagy az Only Child Addicted címû, remekül táncolható souldarabja. S azután jönnek sorra a titkos partislágerek: mindenekelõtt a japán Club De Belugas Hip Hip Chin Chin címû Frank Sinatra-hangmintára épülõ, kiszámolós-kipörgetõs afro-bossa stompere: ez az a szám, amelyre egyszerûen nem lehet mozdulatlanul ülve, sõt állva maradni. A sajátos hangulatú feldolgozások sorát erõsíti a Trinity FM is a maga Simon & Garfunkel-adaptációjával (S.O.S. - Sound Of Silence), s hangulatilag tökéletesen illeszkedik ehhez a dán Slow Train amúgy is megható Trail Of Dawn-jának szép, melankolikus, Varano-féle újraértelmezése. A maradék sem megvetendõ: ott figyel a Mo'Horizons afrosoul So Ma Guisee-je vagy a Dolphinboy Don't Stopjának Dublex remixe, s végül a Thievery Corporation már klasszikus, az izlandi díva, Emiliana Torrini vokáljától hajtott Heaven's Gonna Burn Your Eyesa is.
- minek -
Pschent/Wagram/MusiCDome 2004
HHHH és fél
dvd
VERDI: SIMON BOCCANEGRA A Verdi-expedíció végeredménye felõl nézve olyan ez a darab, mint amikor a hegymászó már följutott az alaptáborba (az is elég magasan van), a közelben kitûzte a zászlókat, és innen jól látszanak az elérendõ csúcsok, a Don Carlos meg az Otello. Drámában és zenében a mester a hatalom és a privát szféra összeütközésének az egyénre kedvezõtlen konfliktusát pedzi. A tabló és a belsõ állapot ellentéte erõs szituációkat teremt, és nemcsak a slágerré vált Béke-dalban. Az 1998-as glyndebourne-i produkció a Boito átdolgozta Piave-librettót követi (a Werfel-igazítások nélkül). A zene kissé "dobozból" szól, de Mark Elder jó tempókat vesz, a Londoni Filharmonikusok játéka perfekt. A címszereplõ Giancarlo Pasquetto hangja a felsõ regiszterben kellemetlenül lebeg, de olasz létére visszafogott, és hozza a hasadt lelkû, keserû embert. Alistair Miles szikár Fiescója teherbíró, érces basszuson szólal meg; õ a legjobb. A szerelmesek - David Rendall és Elena Prokina - élõ húsban túlsúlyosak, üresek és illúziórombolók, az utóbbi még szörnyen szenveleg is. Peter Sidhom (Paolo Albiani) fiók-Jago próbál lenni. A régi (opera)világból itt maradt Peter Hall képeket illusztrál, szép fényekkel, áltömeggel, álverekedéssel. A felkelõ nép arca kormos, gyári munkából jövet ugranak be a szenátusba. A felvételvezetõ Robin Lough a kínosabb részeken vág. (Ha valaki színházra vadászik az operában, Brian Large nevét keresse; az arra érdemes elõadásokat kizárólag õ veszi föl.)
P. S. Az értékítélet és a csillagozás mércéje nem a hazai megszokás, hanem a nemzetközi optimum.
- káté -
NVC ARTS - Warner Music Vision
HHH
tévé
A népszavazás után a köztévén Lagzi Lajos rendszeres vasárnapi jelenléte a közszolgálati televízió egyes csatornájának ("nemzeti fõadó") fõmûsoridejében önmagában botrány. Ugyanez a népszavazás urnazárása után egy óráig: arcátlanság, amit alig-alig lehet alulmúlni - gondolnánk. De jön dr. Friderikusz Sándor (ahogy a mûsor honlapján, szakmai önéletrajzában magát aposztrofálja) és az õ politikai mûsora. A Magyar Televízió egyetlen heti politikai összefoglalója, mely ezúttal egyedüliként volt hivatott a népszavazás eredményének ismertetésére, kommentálására és értelmezésére: a Doktor Úr pedig a magyar belpolitika e hosszabb távon is kiemelkedõ jelentõségû eseményét mintegy felvezetésnek szánta a tizenkettõ-egy-tucat Oliver Stone promóciós interjúhoz úgy, hogy az Elvis Costello-hasonmásverseny kerületi gyõztesének öltöztetett Hajós Andrást küldte az OVB-be "oknyomozni". Már a felkonfból érezhettük, hogy itt valami nem mindennapi tréfa következik.
Várakozásunkban nem is csalódtunk. Amit a nevezett két szereplõ a képernyõn folytatott, az a magyar közszolgálati televíziózás mélypontja volt. Köpés a szemünkbe. Nesztek, ez mindenkié, akinek így vagy úgy kicsit fontos a népszavazás bármelyik kérdése vagy általában a magyar demokrácia jövõje. Szégyellje magát az mtv minden vezetõje és munkatársa, aki ehhez a gyalázathoz asszisztált! És a kormánypárti elit, amely a képernyõn tartja ezt a már mindenhol megbukott pojácát, akit saját ellenállhatatlan személyiségén kívül semmi nem érdekel. (Természetesen süllyedjen el Hajós András is, aki finom humorú alternatív zenészbõl rekordgyorsasággal degradálta magát gátlástalan médiacsörtetõvé.)
Ismét kiderült, hogy az adófizetõk pénzébõl akárhány Dolce & Gabbana-, Versace- vagy Gaultier- cuccot aggat is magára valaki, az ízlése jottányit sem javul. Mert ez a Doktor Úr legfontosabb tulajdonsága: nincsen ízlése neki. Sose volt.
- mm -
film
Kávé és cigaretta Voltak idõk, amikor még kifejezetten jól mutatott, ahogy Roberto Benigni egy málladozó falú kávéházi belsõben hülyeségeket hadar, vagy Steve Buscemi pincérkötényben a Spike Lee-klán két alvezérének ad elõ egy egypercest Elvis ikertestvérérõl. És amikor Tom Waits dörmögte el Iggy Popnak, hogy a cigirõl való leszokásban az a jó, hogy mivel leszoktál róla, nyugodtan rágyújthatsz egyre?! Azok voltak csak a daliás, szép idõk! Amikor ezek az alakok még nem nõtték ki a kamera által befogott szûk teret, amikor még gyanútlanul lehetett szeretni ezeket az ötpercekbe sûrített, képeslapnyi hangulatokat. Három jólesõ semmiség kezdõ és haladó különcöktõl az úri közönségnek: ennyiben maradtunk, s ezzel lezártnak is tekintettük volna az ügyet, ha az elkövetõ, bizonyos Jim Jarmusch, nem dönt úgy, hogy az életmû elején éktelenkedõ csonka kis trióhoz még nyolc szösszenetet hozzáforgat. Nyilvánvalóan lehetetlenség ott folytatni, ahol 1993-ban Waitsszel és Iggyvel valahol Kaliforniában abbahagyta, Jarmusch mégis ezt teszi, és ezzel jó magasra dobja a labdát. Most aztán joggal keresheted az idézõjeleket, kutathatod a szándékot, szétszedheted a nagyra nõtt kultuszt, a kamera elõtt jópofizó sleppet és belterjt (zenei vonalon a The White Stripes és a Wu-Tang Clan, a komikuson Alfred Molina és Bill Murray teszi-veszi magát), és dörmöghetsz Tom Waits-esen arról, miért akar ez itt nekünk vén fejjel úgy tenni, mintha a nyolcvanas évek sosem értek volna véget. Megteheted, és igazad lesz, de ha nyerni akarsz a bolton, hagyd a posztmodernt másra, és élvezd, amit lehet: egy-egy jól kijátszott poént, nosztalgikus utalást vagy a film végi giccses, de hatékony zárósztorit. Kóklerség ez, nem vitás, de a jólesõ fajtából.
- köves -
A Budapest Film bemutatója
HHHH
