Szülővárosa, Manchester egész napos programmal adózott emlékének az évfordulón, s hónapok óta zajlanak egy, az életéről szóló film előkészületei. Utóbbit a hírek szerint Anton Corbijn, a neves holland fotóművész és klipmester rendezi (aki a Depeche Mode-videókkal iskolát teremtett, s aki 1988-ban a Joy Division Atmosphere című számához is forgatott egy klipet), Curtist pedig egy befutott hollywoodi sztár, Jude Law alakítaná. A felhajtásban semmi meglepő sincs: noha az együttes éppen a tragikus vég előtt került felszálló ágba, a feloszlást követő negyedszázad nemcsak a világhírnevet hozta meg nekik, hanem a kultzenekari státust is, amiben Ian Curtis szimbolikusnak tekintett gesztusának döntő szerepe lett.
Pedig teatralitásról - ismereteink szerint - szó sem volt, sőt nagyon is szokványos történet a Joy Divisioné. A hetvenes évek szigetországi zenei forradalmának lázában mindenekelőtt a Sex Pistols (s persze a Clash, a Stranglers vagy a helyi Buzzcocks) hatására 1976 közepén három húszéves manchesteri srác összeállt, hogy formát adjon közlésvágyának. A mindenfajta előképzettség nélkül zenélni kezdő társaság 1977 augusztusától már a végleges formációban, s 1978 elejétől Joy Divisionként dolgozott (Ian Curtis - ének, Stephen Morris - dobok és a két "ősalapító": Peter Hook - basszus, Bernard Dicken - gitár, billentyűsök. Dicken 1977-től az Albrecht nevet vette föl, a JD feloszlása után pedig Sumnerként folytatta - és folytatja manapság is - pályafutását a New Orderben.) A társaság nettó punkzenével indított, amit azonban már a kezdetekben is egyedivé tettek szokatlan szövegeik. Ebből nőtt ki aztán meglepően rövid idő alatt - párhuzamosan azzal, ahogy mindinkább úrrá lettek hangszereiken - az összetéveszthetetlen Joy Division-atmoszféra: a sötét tónusú dallamok, a lelki szenvedés, a nagyvárosi magány és reményvesztettség tematikája, a visszafojtott indulatok és a nyers erő bizarr és szuggesztív elegye. A JD pokoli iramot diktált magának, mivel elhatározták: három évet adnak maguknak arra, hogy bizonyítsák életképességüket. A tempó, az elismertségért folytatott idegpróbáló harc (amelyet számos kiadvány dokumentál, köztük egy kitűnő magyar nyelvű kötet is - lásd: Magyar Narancs, 1997. szeptember 4.) felőrölte a kamaszkora óta epilepsziával küzdő Iant. Utolsó koncertjeit többnyire már nem is tudta végigénekelni, s épp a nagy cél - a második nagylemez, az egyértelmű elfogadás és egy monstre amerikai turné - előtt roppant össze, s egy hónappal korábbi sikertelen kísérlete után öngyilkos lett.
A gótikus kultuszt - ami természetesen nem független a JD zenéjétől - már működésük idején alakítani kezdte körülöttük a sajtó és a rajongók egy része; Curtis tette pedig mintegy visszaigazolta mindazt, amit beleláttak a Joy Divisionbe. A legenda a vele teljességgel kompatibilis tragédiával kelt életre visszavonhatatlanul és szerez ennyi idő múltán is újabb és újabb híveket magának és a JD zenéjének. A Joy Division történetét a rajongók írták tovább, akik az alig négyéves működés mondhatni minden percét dokumentálták saját szerkesztésű kalózlemezeken. 1980 óta 150-nél is több ilyen lemez jelent meg; s hogy pontosan miről van szó, azt a kiadványok címadási gyakorlata mutatja a leghívebben. Íme, mutatóba néhány: Beginning of the End, Black Souls, A Darkness In My Soul, Dante's Inferno, Morituri Te Salutant, Heart of Darkness, Stroszeck's Last Stand (Curtis öngyilkossága előtt kedvenc Werner Herzog-filmjét, a magyarul Bruno vándorlásai címen futott Stroszecket nézte meg a tévében) és így tovább. Manapság már ez a Joy Division-sztori, függetlenül attól, hogy negyedszázada mit akart valójában négy tehetséges huszonéves fiú.
New Order: Waiting for the Sirens' CallNem kapkodnak: mostani, nyolcadik sorlemezük négy évvel a hetedik (Get Ready) és tizenkettővel a hatodik (Republic) után jött ki. (A következő ellenben mindjárt itt lesz: a www.manchesteronline.co.uk szerint a kilencedik album lényegében összeállt, és a 2006. júliusi megjelenésre már most mérget lehet venni; lelkük rajta.) A New Order 1980-ban a Joy Division árnyékában indult, s ez az árnyék a kultusz erősödésével csak nőtt. Ráadásul kötötte őket az a korábbi megállapodásuk, hogy a JD addig működhet, amíg mindahányan együtt vannak, s hogy az új formációnak másfajta zenét kell játszania. Bár koncertjeiken kezdetben rendszeresen előadtak néhány JD-szerzeményt, a New Order nem Ian Curtis és az elődzenekar emlékére alapozva, hanem, hogy úgy mondjuk, alanyi jogon, önálló zenei produktumával aratott mind nagyobb sikereket. Több szintetizátor, lágyabb ritmusok és előadásmód, fülbemászó dallamok, a Curtiséinél kevésbé lebegő, ámbár korántsem földhözragadt szövegvilág: nagyjából ennyi a recept. A mostani kiadvány is ezt követi: a nyitószám (Who's Joe?) sodrása és jellegzetes New Order-es hangulata minimum a korábbi színvonalat ígéri, ám a lendület hamar elfogy, s csak az utolsó három darabra tér vissza valami a kezdeti erőből. Egyébként pedig feltűnő enerváltság és tanácstalanság, amit jól érzékeltet, hogy nemcsak egykori ötleteikhez nyúlnak vissza, de jellegzetes R.E.M.-futamokra vagy cure-os gitárstaccatókra is szükségük van az előrehaladáshoz. Most ennyire tellett; s hogy egyáltalán van-e még bennük szufla, az jövőre egyértelműen kiderül. Warner Music, 2005 |
