Gil Scott Heron wieseni koncertjének felénél járhatunk. Mint a felvezetésből kiderül, a következő szám az apartheid-ellenes Johannesburg. Az énekes bejelenti, hogy énekelni fogunk, a refrénre mindenki egyszerre: Johannesburg. Fél perc múltán eljön az idő, de a közönség sehol. Zene állj. Kezdjük el újra. A második halovány kísérlet után újfent magyarázat, mit is kell csinálni. Az adott időben üvöltse azt a szót mindenki. Harmadik nekifutás. Már jól hallatszik, de ez nem mindenki. Negyedik. Most ez szórakozik velünk? Oké, ez már mindenki, csak még nem elég hangos. Micsoda?! Ötödszörre torkaszakadtából üvölt a terem. Széles vigyor jelzi, erről van szó.
Gil Scott Heron nem adja fel. Hogy honnan veszi hozzá az energiát, az talány; csak úgy zörögnek a csontok hórihorgas, görnyedt alkatán. Ez a negyvennyolc éves, lehasznált test sokkal többnek néz ki. De a megeresztett gyermeki mosoly arra vall, a fekete zene nagyon is él belül.
Heron akkor jött képbe a hetvenes évek elején, amikor a feketék fő szervezőereje, a polgárjogi mozgalom kikerült a fókuszból. A mozgalom vezetőinek hangját börtönnel vagy golyóval hallgattatták el. A zene reagált a változásra. A rádiók abbahagyták a testvériségről szóló prédikációkat, a zene sokkal agresszívebbé vált. Ekkor jött Heron jól érthető, kompromisszummentes és ingerült hangja, hogy felrázza a hallgatóságot.
Heront a nagymamája nevelte fel Tennesseeben, megtanította zongorázni, és beléoltotta a memphisi soult és bluest. Hárman voltak feketék az általános iskolában, a további kiképzést már New Yorkban, Bronx és Chelsea utcáin kapta. Egyetemi tanulmányait felfüggesztette, az írásra koncentrált; tizenkilenc éves volt, amikor megjelent első regénye, a Keselyű. Ezt követte verseskötete, a Small Talk at 125th and Lenox, ami első lemezének címe is lett. A verse alatti kíséretet még csak konga és más ütőhangszerek adták.
A folyamatosan megjelenő lemezekkel egyre markánsabbá vált Heron zenei világa: a panaszos, visszafogott dúdolás a dzsesszes/soulos alapokra éppúgy jellemezte, mint a hangos rap a keményebb ütemekre. De igazán a szövege vetítette előre a következő évtizedet. Heron kíméletlen meglátással, szikeéles pontossággal boncolgatta a világ betegségeit. Õ volt a híd a mai rapperek és az ötvenes évek beatköltői - akik dzsesszre mondták verseiket - között. Õ írta az első igazi amerikai rapdalt, a The Revolution Will Not Be Televised címűt. A Public Enemy, az Arrested Development és Michael Franti (Spearhead) úgy emlegetik, mint aki kikövezte számukra az utat.
Az "információ miniszterének" 1982-ig tizenöt lemeze jelent meg. Ekkor készült addigi életművének összefoglalásaként a Black Wax című koncertfilm. Aztán egy-két koncert- és válogatáslemez kivételével tizenkét évnyi csend. 1994-ben jött el a nagy visszatérés a Spirits című albummal, melyet eddigi legjobb albumának tartanak. S hogy mit csinált addig? Heron csak annyit mond, élvezte az életet. A hírek Amnesia Express nevű zenekarával tartott turnékról és hosszú koksz-rehabilitációról szólnak. De Wiesenben nem úgy játszott, mint aki elvesztette az emlékezetét. Énekét billentyű, szaxofon, basszus, gitár, dob és ütőhangszerek egészítették ki, de a csúcspontokat persze az jelentette, amikor elhallgatott az zenekar, és hagyta kibontakozni az öreg balladaszerű dalait.
Az MTV szervezett egyszer egy spoken word sorozatot egy DJ és egy dobgép kíséretével. Heron mindenkit vert. Ebből a szövegelésből mi is kaptunk ízelítőt; mintha katedrán állna, úgy ismételgette a bemagolnivalót: "Dolgozz a békéért, a szabadság béke nélkül semmit sem ér! A béke nem egyenlő azzal, hogy nincs háború! A béke a háború emlegetésének, fenyegetésének és a háborús készülődésnek a hiányát is jelenti!"
Gil Scott Heron jamaicai születésű apja volt az első profi labdarúgó Skóciában, a Glasgow Celticsben. Õ volt a legendás "fekete nyíl". Ha Gil Scott Heron-koncert van náluk, a róla szóló cikkek mellé mindig csatolják a papa fotóját. Szegény fiú meg csak reménykedik, hogy egy napon ő is nevet szerezhet magának.
Bognár Tamás
