Zene

Quasthoff, a német bariton egyszer visszavonult, de aztán a koncertezést és hobbiszintű jazzprojektjét is folytatta sokak örömére. Utóbbinál is az interpretálás dominál, kottából énekli a slágereket, egy zongoratrió gondoskodik minden egyébről.

A 2000-es évek eleji New York-i színtéren a The National amolyan „futottak még” zenekarnak számított, másfél évtized után viszont abból az időszakból már egyértelműen ők az egyetlenek, akik alkotó-előadóként relevánsak tudtak maradni.

„Kifejezetten gitáralapú munka, és néhány egészen kellemes pillanat is fellelhető rajta” – írtuk tavaly megjelent 57th & 9th című lemezéről (Mi kérünk elnézést, Magyar Narancs, 2016. december 8.), ám ez nem lesajnálás volt, épp az ellenkezője.

2014 óta játsszák a Syrius együttes dalait, két lemezük is megjelent: 2015-ben Az ördög álarcosbálja – Újratöltve, az 1971-es album feldolgozása, az idén pedig a Széttört álmok szvit, amit a Syrius sohasem rögzíthetett stúdióban. A zenekar énekes-dobosával és szaxofonos-fuvolistájával beszélgettünk.

Ha barokkhegedűsökről esik szó, ilyen nevek jutnak eszünkbe: Jaap Schröder, Alice Harnoncourt, Sigiswald Kuijken, Simon Standage, Catherine Mackintosh, Monica Huggett, Andrew Manze – orosz művészt kevesen említenének. Legalábbis a korábbi években így volt ez, pár esztendeje azonban feltűnt Dmitrij Szinkovszkij (1980), s ma már ő is érdemi szereplője a mezőnynek.

A legtöbb karmester el van ájulva Mozart zsenialitásától, és a tekintélytisztelet mozgatja a pálcáját. Teodor Currentzis, a permi opera zeneigazgatója, a legújabb, ünnepelt karmester-fenegyerek nem tiszteli Mozartot. Ő szereti. Azonosul vele. Hagyja magát megihletődni a zenéjétől.

Vitának most nincs helye.

Ozzy és az Iron Maiden simán lenyomja Taylor Swiftet. A metál az új pop, legalábbis a Spotify adatai szerint.