Koncert

Árulkodó ráadások

Thomas Quasthoff, Jacob Collier

Zene

Quasthoff, a német bariton egyszer visszavonult, de aztán a koncertezést és hobbiszintű jazzprojektjét is folytatta sokak örömére. Utóbbinál is az interpretálás dominál, kottából énekli a slágereket, egy zongoratrió gondoskodik minden egyébről.

A nagy kérdés, ami a jazz és a szórakoztató zene mezsgyéjén mindig felmerül: ha nem rögtönöz az előadó – ahogy Quasthoff sem – akkor mi az, amit hozzátesz a produkcióhoz? Mert bármennyire is szívesen gyönyörködünk a bariton nem is annyira Sinatrát – bár sokaknak eszébe juthatott –, inkább Billy Eckstine-t idéző pompás orgánumában, őszinte odafordulásában a soul-, pop- és jazz­­­örökzöldekhez, az kevés, hogy néhány számban egy oktávval lejjebb fekvő záróhangra csavarintja a melódiát. Volt ugyan egy ad lib szám, amely főleg Bobby McFerrin újításait hasznosította, de az el is vált a koncert többi részétől. Noha a Frank Chastenier–Dieter Ilg–Wolfgang Haffner zon­gorás triónak köszönhetően a számok nem csak „odabiccentettek” régi ismerősként, a tagok csak egymással léptek interakcióba, a szólistával nem. Minden lopakodó hiányérzetem eltűnt, amikor Quasthoff ráadásként klasszikust, egy Brahmsot énekelt lazán, csak úgy odaállva Chastenier mellé, akinek egy-két hanggal itt is volt mersze kidíszíteni azt, ami a kottában áll. Quasthoff valójában saját koncertjét tette zárójelbe; neki ez csak kirándulás, máshol van otthon.

Bár életkorban, kultúrában, habitusban szinte csak eltérés van köztük, Quasthoffhoz hasonlóan a brit Jacob Collier is énekelt Gershwint és Stevie Wondert, és ő is atyamesternek tekinti Bobby McFerrint. Collier azonban nemcsak énekes, hanem egy világszabadalom, aki úgy lett YouTube-sztárból világsztár, hogy a színpadon is képes egyszemélyes zenekarként működni; az ehhez szükséges technikát az MIT médialaboratóriumának egyik munkatársa rakta össze kamerákkal és bonyolult szerkezetekkel. Collier elárulta, hogy Budapest fontos emlék számára, négy hónapot forgatott itt régen gyerekszínészként. Vesztére, mert produkciójában én azóta is csak a játékos, zseniális csodagyereket látom, aki ismert számok mellett a sajátjait is előadta. Csodálatos, ahogy egyszerre 10 hangszeren játszik, s ennek megfelelően tíz alakban jelenik meg a képernyőn „live”, bár a kamerák eléggé illúzióromboló képet nyújtanak; elbűvölő a szintetizátor, amelynek segítségével nyolcszólamos vokállá alakul éneke; lélegzetelállító háromoktávos hangterjedelme, helyenként Jon Andersonra (Yes) emlékeztető hangszíne; kolosszálisak a hangszerelései a 13-as akkordok parádéjával. Ám amikor váltáshoz érkezik, csak a strófa végén vált, s ugrik át egyik pozícióból a másikba, ezért a dalok nem fejlődnek organikusan. Ez nyilván a programozott részek miatt viselt kényszerzubbony, viszont így a zenéje is sokáig egy helyben áll. Ráadásul túl mély a szakadék az álmodozós, „singer-songwriteres” és az izgatottan pörgő, „multimuzsikus” számok között is. Collier saját szerzeményei gyerekcipőben járnak, miközben egymás után ötször is meghallgatnám egyik-másik feldolgozását, mert zeneileg bölcs és szellemes. Nem beszélve arról, hogy az utolsó ráadásban egy teljesen kész, dögös zongorista-énekest hallottunk – akusztikusan!

Thomas Quasthoff New Jazz Project, Müpa, október 13.; Jacob Collier, Müpa, október 17.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.