A nagy kérdés, ami a jazz és a szórakoztató zene mezsgyéjén mindig felmerül: ha nem rögtönöz az előadó – ahogy Quasthoff sem – akkor mi az, amit hozzátesz a produkcióhoz? Mert bármennyire is szívesen gyönyörködünk a bariton nem is annyira Sinatrát – bár sokaknak eszébe juthatott –, inkább Billy Eckstine-t idéző pompás orgánumában, őszinte odafordulásában a soul-, pop- és jazzörökzöldekhez, az kevés, hogy néhány számban egy oktávval lejjebb fekvő záróhangra csavarintja a melódiát. Volt ugyan egy ad lib szám, amely főleg Bobby McFerrin újításait hasznosította, de az el is vált a koncert többi részétől. Noha a Frank Chastenier–Dieter Ilg–Wolfgang Haffner zongorás triónak köszönhetően a számok nem csak „odabiccentettek” régi ismerősként, a tagok csak egymással léptek interakcióba, a szólistával nem. Minden lopakodó hiányérzetem eltűnt, amikor Quasthoff ráadásként klasszikust, egy Brahmsot énekelt lazán, csak úgy odaállva Chastenier mellé, akinek egy-két hanggal itt is volt mersze kidíszíteni azt, ami a kottában áll. Quasthoff valójában saját koncertjét tette zárójelbe; neki ez csak kirándulás, máshol van otthon.
Bár életkorban, kultúrában, habitusban szinte csak eltérés van köztük, Quasthoffhoz hasonlóan a brit Jacob Collier is énekelt Gershwint és Stevie Wondert, és ő is atyamesternek tekinti Bobby McFerrint. Collier azonban nemcsak énekes, hanem egy világszabadalom, aki úgy lett YouTube-sztárból világsztár, hogy a színpadon is képes egyszemélyes zenekarként működni; az ehhez szükséges technikát az MIT médialaboratóriumának egyik munkatársa rakta össze kamerákkal és bonyolult szerkezetekkel. Collier elárulta, hogy Budapest fontos emlék számára, négy hónapot forgatott itt régen gyerekszínészként. Vesztére, mert produkciójában én azóta is csak a játékos, zseniális csodagyereket látom, aki ismert számok mellett a sajátjait is előadta. Csodálatos, ahogy egyszerre 10 hangszeren játszik, s ennek megfelelően tíz alakban jelenik meg a képernyőn „live”, bár a kamerák eléggé illúzióromboló képet nyújtanak; elbűvölő a szintetizátor, amelynek segítségével nyolcszólamos vokállá alakul éneke; lélegzetelállító háromoktávos hangterjedelme, helyenként Jon Andersonra (Yes) emlékeztető hangszíne; kolosszálisak a hangszerelései a 13-as akkordok parádéjával. Ám amikor váltáshoz érkezik, csak a strófa végén vált, s ugrik át egyik pozícióból a másikba, ezért a dalok nem fejlődnek organikusan. Ez nyilván a programozott részek miatt viselt kényszerzubbony, viszont így a zenéje is sokáig egy helyben áll. Ráadásul túl mély a szakadék az álmodozós, „singer-songwriteres” és az izgatottan pörgő, „multimuzsikus” számok között is. Collier saját szerzeményei gyerekcipőben járnak, miközben egymás után ötször is meghallgatnám egyik-másik feldolgozását, mert zeneileg bölcs és szellemes. Nem beszélve arról, hogy az utolsó ráadásban egy teljesen kész, dögös zongorista-énekest hallottunk – akusztikusan!
Thomas Quasthoff New Jazz Project, Müpa, október 13.; Jacob Collier, Müpa, október 17.
