Bizonyos zongoraművészek utat találnak a magyar közönséghez, mások nem. Némelyikük rendszeresen megjelenik a budapesti koncerttermekben, másokról alig veszünk tudomást. A hatvanéves lengyel művész az utóbbiak közé tartozik. 1975-ben 19 évesen megnyerte a varsói Chopin-versenyt, Karajantól Bernsteinen át Boulezig minden nagy karmester kísérte – de a magyar zenehallgatók értékrendjéből mintha hiányozna az ő zenélése. Most itt az alkalom, hogy pótoljunk. Nagyszerű Schubert-lemezén két szonáta a legutolsók közül: az A-dúr (D 959) és a B-dúr (D 960). Két olyan felvétel, amely úgy nagy formátumú és kiforrott, hogy közben bizonyos mértékig még az újraértelmezés kalandjára is vállalkozik – pedig ez nem éppen kockázatmentes vállalkozás ilyen erőteljesen kanonizált művek esetében.
A kiforrottságot az előadások határozottsága, a technikai kivitelezés tökélye, az egyensúly és a személyes hang hitele jelzi. De mitől újszerű a két szonáta Zimerman ujjai alatt? Az A-dúrban például mindvégig olyan zongorahanggal kísérletezik, amely a szokottnál keményebb, olykor merészen éles. Ennek megfelelően a dallamok kontúrjai felerősödnek, az ellentétek kiéleződnek. A hatás tehát drámaibb, mint ahogy megszoktuk, s ez ebben az amúgy derűs atmoszférájú kompozícióban meglepő – de hiteles. Az a viharos indulatkitörés, amelyet az Andantino lassú tétel középrészében tapasztalunk, székhez szegez. És a kultikus B-dúr szonáta? Itt is merész vállalkozás tanúi lehetünk: Zimerman ugyanis úgy játssza a művet, mintha nem volna kultikus: mintha nem tapadna hozzá mindaz a misztikus képzet, amelyet a mű befogadástörténete kitermelt. A „zarándoki” karakterű nyitótétel, amelyet mindig végtelenül lassú tempóval szólaltatnak meg, most meglepően „menős”. Nagyon jót tesz a darabnak ez a friss rápillantás. Mintha először hallanánk, újragondolhatjuk az összefüggéseket.
Deutsche Grammophon, 2017
