Visszatérésről beszélünk, bár a süvölvényképű gyilkos, ha rangrejtve is, folyamatosan jelen volt, gondoljunk csak a gengszterfilm nagy fekete korszakának irdatlan dobtáras géppisztolyokkal rohangáló, Oskar Mazerath-szerű, úgy maradt törpéire.
Tarantino nem
talált föl semmit. Kicsit eltért megszokott dolgoktól, eltolt hangsúlyokat, kurzivált a kőtáblákon. A kilencvenes évek ölős amerikai mozija nagy szeretettel fordult a gyermeki korú mészárosok felé. Az egyik metódus az, amit sokat használt fordulatunkkal úgy jelölünk, hogy "mutassuk meg a tyúktolvajokat csirkefogó korukban". A nagy mester inasévei-szerű történetekről van szó. Két jellegzetes példát is említhetünk, a Négykezes géppisztolyra és A vadnyugat fiai (I., II.) című filmeket.
Az első, bár Lucky Luciano, Frank Costello, Meyer Lansky és Bugsy Siegel feltörésének időszakát meséli, mégsem bennük találja meg emblematikus figuráját, hanem egy huszadik mellékszereplőben, Mad Dogban, annak ellenére, hogy a főszereplő Luciano alakítója maga Christian Slater, e filmstíl legfontosabb színésze.
Mad Dog nevetséges, nagy fejű, gyerekarcú nyikhaj, egy szakbarbár, a szó minden elképzelhető értelmében, tökéletesen használja a garotte-ot, a rugós kést, a gép- és kézipisztolyt, még halálában is öl, vagy ölne, betege a szakmájának. Magyarán a gyermeki létig le van csupaszítva róla minden, egy laboratóriumi gyilkos. Külsejében hordozza gyermeki lényét, melyet a Tarantino-hősök gesztusaikban, személyiségükben is. James Dean volt ilyen.
Egy egész csapatra való van belőlük A vadnyugat fiainak két részében. E műremekek természetesen William H. Bonney (Billy gyerek) históriájával foglalkoznak. Szempontunkból ez a legnagyobb bajuk. Számos szereplőjük keresztként cipeli magán a vezér, Billy legendáját, rosszul mozog, nem tud mit kezdeni vele, ügyetlen, mert természete szerint csak lőne, mint a bolondóra, minden egyebet másra, rendezőre, nézőre, kritikusra hagyva. Christian Slater közülük az egyik.
Tarantinónál és az ő dolgait egyenes úton követő művekben kicsit cifrább a helyzet, noha tartalom és cél messze azonos. Ám előbb azokkal kell foglalkoznunk, akik Tarantinóból dolgoznak. Náluk aztán ezrivel rohangál a sok "babyface".
Tony Scott
és Oliver Stone
Két dörzsölt hollywoodi simlis. A szimplánál egy fokkal magasabb szintű csalók. Hogy Tarantino levetette nevét a Született gyilkosok főcíméről, lehetett azért is, mert a True Romance (a manóba is, gondosan a magyar címüket használjuk az opusoknak, és szinte bizonyosan bele kell szaladnunk valami finoman szólva is trehányságba, mint ez: Tiszta románc; a helyes vagy kevésbé pongyola a Kész románc lett volna; ez persze falra hányt borsó) már annyira berágatta, hogy csak arra várt, valakin ne legyen sapka. Valójában nehéz eldönteni, hogy a True Romance vagy a Született gyilkosok a rosszabb film. Két kupac szar.
Tony Scott (a Top Gun, a Crimson Tide és más egyéb egyebek érdemdús rendezője, a nagy Ridley öccse) azzal kezdte üdvös ténykedését, hogy visszaállította a lineáris időrendet, egyenesen nyomult egytől kettőig, ötről a hatra. Ennyi tulajdonképpen elég is, sőt, nyilvánvaló, annyi köze van az egészhez, mint hajdúnak a harangöntéshez. Vizsgálata mégis szükségszerű, hiszen a tarantinói anyag olyan erős és Scott olyan gyenge, hogy egy csomó minden így is átjön. Elsőül az a gyerekdolog. A hős ki más: Christian Slater. Ez a nagyon rossz színész úgy a Tarantino-planéta kedvenc színésze, hogy nyilván korántsem véletlenül nem játszott sem a Reservoir Dogsban, sem a Pulp Fictionben. Alacsony és suhancképű, de nem egy Tim Roth, lássuk be.
Ha egy gyereket csak azért, mert úgy tartja kedvünk, felnőttként kezelünk, ne adj´ isten, egy felnőtt pónemébe rejtőzik, könnyen tarthatjuk gyengeelméjűnek egyszerűen azért, mert korával egyenes arányban kevesebb tudás birtokosa, használója. Megállt Elvisnél, például. Mint a True Romance hőse.
A Tarantino-alakok ilyenek. Christian Slater ehhez babyface, köcsög mivoltát adja, semmi mást. Ez akkor a legszembeötlőbb, amikor Travoltával játszik együtt. A nagy testű digó, ha nem csinál semmit, nem tűnik gyereknek, de ha egyet is mozdul... Ad absurdum, a Szombat esti láz-filmekben nem csinál semmit, noha ronggyá táncolja a lábát. John Woo (aki azért is fontos, mert személyében egyszerre előzménye és utózmánya Tarantinónak) filmjében, a Rés a pajzson-ban két rosszcsont küzd. Logikus: a nukleáris tömegpusztító lószarért. A kép olyan, mint a mínuszos újsághírekben, gyerekek bombának látszó tárgyat találnak homokozás közben, és "biztonságos távolságból" nagy flaszterokkal hajigálni kezdik, míg be nem következik a nagy haddelhadd. Woonál Travolta a rossz, még jó, hisz a moziesetek számottevő többségében az az érdekesebb figura. Slater meg a jó. Travolta zseniálisan játszik egy zseniális bűnözőt. Slater rosszul valakit, akiről nem derül ki, hogy mi vagy milyen, mert rosszul játssza. Ilyenformán Woo filmje arról szól, hogy lehetsz szép is, olasz is, lehet nyolcvan fogad, a középszerrel szemben nincs semmi esélyed. Legzseniálisabb húzásaid is hiábavalók, a hendikep behozhatatlan. Gyöngyszemeid a disznók előtt, a korpával mutatnak paritást. Ebből, sajna, csak az látszik, hogy fölborul a mozi. Fönn Travolta, lenn a másik kedvenc.
A True Romance a Kutyaszorító után készült, de minden más előtt. Ez azért fontos, mert azt bizonyítja, hogy (a Pulp Fiction nélkül a Reservoir Dogs, noha meglehet, különb dolgozat, még csak kisfurcsának számított) azt csinálhatott Scott a Tarantino-forgatókönyvvel, ami jólesett neki. S neki jólesett időrendbe rakni; kvázi gatyába rázta. Szegény.
Ezt Oliver Stone kihagyta, túlságosan is belepasszolt (mármint a dúlt idősík) az elképzeléseibe. Vele éppen az a legnagyobb baj, hogy elképzelései voltak, azt hitte. Sőt, ő mindjárt gondolatokra gyanakodott. Szerinte ez valami olyan modern, sőt posztmodern izé, dühöngő fiatalság, videóklip-forradalom, amiben mindenért a fene média a felelős. Az a rohadt tévé. Ezt a lapos bölcsességet hamar kinőtte az emberiség, csak pont Stone nem. De hát a Tarantino-planéta az úgy maradtak paradicsoma, így Stone-t sem radírozhatjuk le róla, miként Tarantino tette nevével a főcímen. Babyface-ből itt is erős a felhozatal. Juliette Lewis és Woody Harrelson egymást múlják (alul? felül?) túl gügyögésben.
Szóval hogy is van ez? Hámozzunk le minden szerzett tulajdonságot, információt kiválasztottjainkról, és állítsuk a köz elé pőrén, amint alapvető életfunkcióit végzi, öl vagy szarik. S ha már meztelen, adjuk vissza rég elvesztett babaruháját, gyermeki holmijait. Ennyiben foglalható össze a tarantinói "kis különbség".
Két példa, gyerekség vagy nem gyerekség, ahogy tetszik. Mind a kettő azt bizonyítja, hogy egy tökéletesen kialakult (világ)rendszerrel állunk szemben, kész struktúrával, melynek fontos része ugyan Quentin Tarantino személye, mondhatnánk, sarokköve, mint jó burger az egészséges reggelinek, de van, működik az nélküle vagy csak közvetett irányításával is, a Scott- és Stone-félék által kifejtett ellenerők dacára is.
A Get Shorty
Elmore Leonard, az író, akárcsak Woo, a rendező, Tarantino bevallott, sőt büszkén vállalt szellemi előzménye. A regényéből készült film viszont már Tarantino utáni, hovatovább egy Tarantino-paródia. Finom kis darab, jó lenne részletezni. Abban van, hogy a srác (Chili Palmer, alias John Travolta) kocsit bérel. Chevroletet szeretne, mert annál alább nem adja. (Természetesen a felnőttnek látszás gyermeki igényéről van szó, de ezt a vak is látja.) Viszont Chevy nincs, csak valami lidérces, űrkorszakot majmoló van, most szökött A Marslakó visszatérből. Chili reklamál, én nem ilyen lovat akartam, a kölcsönzős leinti: ez a minivan Chevroletje, veti oda, de ha akar, mehet (mellesleg zuhogó esőben) a konkurenciához, azoknak úgyis csak Rabbitjük van. A minivanek Chevroletje, az igen. Így már más. Rögtön megtetszik a fiúnak. Később már dicsekszik is vele. Például a másik (nagy) gyereknek, Danny de Vitónak, akit egyből hatalmába kerít a sárga irigység, és kölcsönkéri egy körre, pontosan úgy, mint én harminc éve a Kiskovács kempingbiciklijét. Odaadja, mint a Kiskovács, hisz majd´ szétveti a büszkeség. S láss csodát, a másnapi tárgyalásra Danny de Vito már egy ugyanolyan csodán érkezik. Mellesleg nekem két hétbe is beletelt, mire kizsaroltam szüleimtől az összecsukhatót, merthogy az befér a csomagtartóba.
Az elmesélt részlet nem igényel semmilyen magyarázatot. Danny de Vito megamozisztárt alakít, naná, mert a gengszterek mellett ők az igazi gyerekek, egyedül. Stílben maradva: mese habbal. Travolta uzsorás díjbeszedőt alakít, aki azt hiszi, az csak úgy megy, hogy ő elmegy Hollywoodba, és rögtön menő filmproducer lesz. Micsoda gyerekség! És persze tökre úgy lesz, hisz erről szól a Tarantino-planéta, a gengszterek paradicsoma, ez az úttörőváros, tisztára vidámpark az egész.
A másik példa a színészekről szól. Nézem a True Romance-ot, az egyik hirigjanit túl sokat mutatják, nekem. Azért nekem, mert hamarosan rájövök, hogy ez Bear, a Medve, aki kaszkadőr volt, és Chili addig szívatta a Get Shortyban, amíg hű társa nem lett, és aztán együtt tették hidegre Delroy Lindót, akit egy csomó feka filmben láttam már. Valójában pont fordított a helyzet, mert a True Romance jóval előbb készült, mint a Get Shorty. Másvalaki is föltűnt, egy mocskos szájú zsaru, aki aztán fontosságban eggyel előrelépve ugyanolyan mocskos szájú zsaru lett a Született gyilkosokban is, de itt, a True Romance-ban Csinicsávó Eddy a társa, aki a Reservoir Dogsban a nagy Bob fia. Értik már?
Gyerekjáték
Olyan egyszerű. Olcsó játék hülye gyerekeknek. És ki a hülye gyerek még a gengszteren meg a filmcsinálón kívül? Hát, aki nézi. Milyen jó nekem, egyrészt hülye vagyok, sőt gyerek, másrészt mozisztár, filmcsillag, lóra mászom Lubitsch Ernőnél, felfedezett Cecil B.
Tarantino kedvenc hősei között számos mozibuzi akad. Akinél gyermekibb gyermek nem kell, mert nincs is. Tarantino, itt van a spanyolviasz elásva, a "filmkedvelőknek" csinál filmeket. Ül a barom a sötétben, például én, két pofára nyomatja a perecet, ami lokálspecifikus, Christian Slater, már nem is haragszom rá, a pattogatott kukoricát, amit ők popcornnak hívnak, és folyik a könnye, és föláll a pöcse, mert ő a Ben Hur, vagy a Vörös Pimpernel, és perceken belül szénné keféli Tyra Ferrellt, csak előbb még szitává lövi azt a pár supporting shitheadet, akit balsorsa épp odavetett. A barom én vagyok, a mozisztár, és az, akinek nem elég, hogy megnézi a filmeket, de még olvasni is hajlandó róluk. A Quentin Tarantino is barom, és tudja is magáról, ki is meri mondani: egy csorda vagyunk. Gyereksereg.
És ez így van jól. Billy, a kretén szelleme köztünk jár. Öl és butít, ahogy kell, teszi a dolgát. Most talán bankot rabol valahol, egy maroktelefonnak látszó tárggyal. És ő az egyetlen igaz ember. Mások is akarnak rabolni. Maroktelefonnal, marokágyúval és minden bárminek is látszó tárggyal. Kik ezek a mások?
A felnőttek. Ha Michael Mann Szemtől szembe című filmjét nézzük, összeszorul a szívünk. Al Pacino és Robert De Niro olyan komolyak, mint a vakbélgyulladás, ha perforált, mint a filmszalag. De nem a rémülettől, mert mind a kettő olyan félelmetes, mint a kolera, és annyit lőnek, mint a harmincéves háborúban összesen, hanem a sajnálattól, a szánalomtól. Új-Hollywood, persze monstre, háromórás halálának vagyunk tanúi ugyanis. Halála, akár születése (mondjuk a Keresztapában, amiben szintén domborított ez a két félisten) fegyverropogástól hangos.
Új-Hollywoodot természetesen még újabb Hollywood öli meg, és természetesen a szemünk előtt. Sajnálom, John Travolta és Sam Jackson fegyverei sokkal szebben ropognak. Percig sem komolyan véve magukat. A mozi kinőtte felnőttkornak nevezett gyerekbetegségét. A tarantinói hősök úgy gyerekek, hogy előtte voltak már felnőttek is, csak elmúlt nekik.
Turcsányi Sándor
