A levelet végigolvasva azonnal szemet szúr, hogy akik megfogalmazták, elsõsorban kérdéseket vetettek fel, alig javasoltak valamit, azt is csak homályosan. De van-e egyáltalán valamilyen konkrét elképzelés?
"Egy fals mítosz az emberek-ben, miszerint arra megy ki a játék, hogy az állam támogassa a pop-zenészeket" - mondja Németh Róbert (Heaven Street 7). Az eltelt egy évben többen a fejükhöz vágták, hogy az Idõ van csupán egy "lobbiszakkör" szárnypróbálgatása, mert célja elsõsorban az, hogy megtöltse bizonyos popzenekarok zsebét. "Nem magunknak akartunk pénzt - állítja Németh. - Pusztán arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy az országban van egy olyan réteg, a koncertre járóké, amelynek egyre kevesebb lehetõsége van arra, hogy szórakozzon. Mivel a popkultúra infrastruktúrája nem kellõen támogatott, kétségbeejtõ az országban mûködõ klubok helyzete, arról nem is beszélve, hogy az efféle programok a média mostohagyermekei."
Lovasi András (Kispál és a Borz) szerint a petíció elsõsorban provokáció volt, egy folyamat elindításának a szándéka vezérelte, mely jobb esetben szemléletváltáshoz vezet. "A közmûvelõdés döglõdik - mondja Lovasi -, ugyanis magára hagyták, nem foglalkoznak vele, így egyre kevesebb emberhez jut el."
A levél aláírói egyetértenek abban, hogy az infrastruktúrát kellene támogatni, ily módon lehetõvé téve, hogy olyan helyek is pályázhassanak állami támogatásra, melyek magántõkébõl jöttek létre, és a profitszerzés mellett valamilyen kulturális funkciót is ellátnak. A megoldást valamilyen céltámogatásban látnák, mely biztosíthatná, hogy ezek az intézmények, klubok több lehetõséget adjanak fiatal, ismeretlen zenészeknek a fellépésre.
"Külföldön nincs olyan hatalmas szakadék pop és mûvészet között - mondja a külföldön is elismert dj, Palotai Zsolt. - Nagy-Britanniában és Franciaországban
az állam támogatja
a klubrendszer mûködését, mert értelmes kikapcsolódást nyújt, másrészt abból a megfontolásból, hogy soha nem lehet tudni, hogy melyik elõadó reprezentálja majd az államot külföldön. Magyarországon a mûvelõdési házak nem tudják ellátni ezt a feladatot, tehát fel kellene ismerni a klubok jelentõségét."
Önkormányzati támogatásra magánszemélyek, vállalkozások is pályázhatnak, ám a soproni helyzet példaértékû: van egy önkormányzatilag finanszírozott mû-velõdési intézmény (Gyermek- és Ifjúsági Központ), mely alig-alig látja el funkcióját, és van két ma-gántõkébõl fenntartott hely, mely a nyugati régió könnyûzenei központjává nõtte ki magát.
A Gyermek- és Ifjúsági Központ évi 80 millió forint költségvetéssel dolgozik, ebbõl próbálnak minden igényt kielégíteni. Van dzsesszbalettszakkör, Erika C táncstúdió, mazsorettek és rezesbanda. Sógor Ferenc, az intézmény igazgatója évi kilencvenezer látogatót említ, a legjobb hiszemû emberben is felmerülhet azonban a gyanú, ebben a számban mindenki benne van, aki valaha átlépte az intézmény küszöbét.
Az igazgató elismeri, kevés olyan programjuk akad, ami behozná azokat az embereket, akik a klubokba járnak.
A két helyi klubvezetõ: Kovács Attila és Györffy Ákos. Jól ismerik egymást, dolgoztak már közösen. Nem szerveznek egymásra, nem tesznek keresztbe, így nincs közöttük feszültség. Kovács négy éve vezeti a külvárosi Hangár klubot, Györffy egy új hely, a Pub Fiction Club programszervezõje. Látogatottságuk 15-20 ezer fõre tehetõ klubonként egy évben. Mûködésük hatására a városban kialakult egyfajta zenei-szubkulturális közösség.
A klubok vezetõinek a támogatás mikéntjérõl határozott elképzelésük van. "A kisvárosok konzervatív kulturális arculatán kellene változtatni - mondja Györffy -, az önkormányzatoknak észre kellene venniük, nem csak szimfonikus zenekara vagy focicsapata lehet egy városnak. Sopron klubélete ugyanúgy vonzó lehet, mint pél-dául a bor. Egy-két jól sikerült rendezvényt sokáig emlegetnek az országban, Ausztriában pedig rivalizálnak a dj-k, hogy ki jöhessen ide játszani."
Az önkormányzat kulturális bizottsága nem nagyon tud a klubok a létezésérõl. "Ezeknek a dolgoknak nincs hagyománya az országban - mondja Sass László, a bizottság egyik tagja. - Nincsenek érintkezési felületek a korosztályok között, mindenkinek homályos elképzelései vannak arról, mit nevezünk klubnak. Nekem a klub szóról két dolog ugrik be: az arisztokratikus angol klub és a hatvanas-hetvenes évek KISZ ifjúsági klubjai. Régebben, akár-milyen politikai töltéssel is, de a KISZ ellátta azt a feladatot, amit most magántõkébõl végeznek el fiatal vállalkozók."
Sass úgy véli, az önkormányzat feltétlenül támogat mindent, ami öregbíti a város hírnevét, tehát üzlet a városnak. Szerinte a klubok támogatása lehet, hogy jót tenne Sopronnak, ám bonyolítja a hely-zetet, hogy a döntéshozók között sokan idegenkednek a hangos, fiatalokat érintõ rendezvényektõl, mondván, a város békét akar és csendet.
Az idei Volt Fesztivált azonban támogatta a soproni önkormányzat, jegyeket vettek, melyeket gimnáziumokban osztogattak szét a jó tanulók között. "A kezdeti években, amikor még csak hobbiból rendeztük a fesztivált, nem kértünk támogatást - mondja Lobenwein Norbert, a fesztivál ötletgazdája, aki büszke rá, hogy a Volt saját erejébõl vált az ország egyik legjelentõsebb ifjúsági eseményévé, amit ma már számos szponzor mellett az állam és az önkormányzat is támogat. A klubélet elsorvadása azonban szerinte
olyan veszélyeket
rejt, ami a fesztiválokra is kihat. "Szervezõként azt látom - mondja -, hogy tíz évvel ezelõtt ugyanarra a két-három zenekarra lehetett építeni egy-egy fesztivált, akikre ma: a Kispálra, a Tankcsapdára, az Animára. Nincs utánpótlás, ami fõleg a klubok hiányával, a létezõ helyek nehéz helyzetével magyarázható. Rengeteg jó együttest ismerek, akik hiába készítenek lemezt, nem tudják országos szinten megmutatni magukat. Így elõbb-utóbb feladják."
Hogy mi lehet a megoldás, arról senkinek nincs konkrét elképzelése. Tény azonban, hogy a magántõkébõl - és lelkesedésbõl - fenntartott klubok a kezdõ együttesek számára többnyire jobb körülményeket biztosítanának, mint a finanszírozott mûvelõdési házak. A zenészek egy éve jelezték, baj van, bezárnak, eltûnnek a klubok, nem lehet koncertezni. Az ország mindegyik régiójában tendencia, hogy bezárnak a 90-es években jól mûködõ klubok. A képlet ismert: a heti "élõzenés" programokból kétheti lesz, aztán csak havi, végül a szervezõk feladják, és a hely "csak kocsma és diszkó" marad. Erre a sorsra jutott az országban például a Vadorzó (Tatabánya), az Enyhe Fintor (Veszprém) és a MÁS (Eger). Lehet arról vitatkozni, szükséges-e, hogy az állam vagy a városi önkormányzat bármit is tegyen, de ha a tendencia folytatódik, hamarosan a vidéken élõ fiatalok legfeljebb a fesztiválokon és Budapesten hallhatják élõben azokat a hazai együtteseket, amelyek nem számítanak a média kedvenceinek.
Jászberényi Sándor
