Bajban lehetett Bálint Endre festő, amikor 1945 táján azt a feladatot kapta, hogy készítsen transzparenst József Attila egyik igazolvány-képéről. Vagy mégsem lehetett akkora a baj? A kép tenyérnyinél valamivel kisebb, cakkozott szélű, a fotópapír szövetszerűen raszteres. Harminc körüli, szabályos vonású férfi néz kissé oldalvást, bajuszos arcát a légtérbe mártva, még érezni rajta a fényképész fogását, amint beigazítja. ("Nem rám néz! Így!") A tekintet igyekszik megnyerő lenni, noha nem tartalmaz semmit: nem irányul sem kifelé, sem befelé. Arról pedig, nehogy a fej bármely része árul-kodóan egyéni jegyeket mutasson, s ezáltal elvonja a figyelmet a harmonikus benyomást keltő egészről, a kitakarásos előhívás és a retusecset gondoskodott. Csak sejlik a keskeny váll, a melltájék zöme menetelesen ki van fehérítve: patyolat inggallér borul a meghatározhatatlan minőségű zakóra, emberünk szoborszerű hatást kelt. Bárki lehetne a dolgozó osztályból: frissen végzett villamosvezető vagy rendőrnyomozó, tanító egy tanyasi iskolából, gépkezelő a Drehernél, szolgálatkész pincér vagy akár a leendő magyar űrhajós, mi, nézők tudat alatt jólesően nyugtáznánk, hogy ez a fiatal férfi minden átlagmagyarra hasonlít és nem hasonlít konkrétan senkire sem. ' a mi fiunk, ha apák-anyák, testvérünk, ha fiúk-lányok vagyunk. Munkahelyek, iskolák, pártirodák faláról, május elsejék zászlóerdejéből nézett ránk sokáig ez a semmitmondó kép. Paszpartuban vagy csak felragasztva, keretben vagy a nélkül, üveg alatt és/vagy idővel meghullámosodva, elválva a megsárgult dipától. Ez az arc, akár a jó föld, megtrágyázható propagandával, beültethető verssel: megéri az agitációs ráfordítást, mindig bő hozamot ad.
Propagandisztikus szempontból valamivel alacsonyabb hatásfokú az a jó tíz évvel korábban, 1924-ben, Szegeden készült, s gyerekkori ünnepélyeinken ugyancsak gyakran látott művészfotó, amely a vad sörényű, kemény homlokú, dacos kamaszarcot tolja kényelmetlen közelségbe a szemlélőhöz. Noha a fényképész itt is kitett magáért, hiszen a két szem közti,
sebhelyszerűen mély
árkon kívül minden más szabálytalanságot eltüntetett, a szájat szabályosra rajzolta, az arc plaszticitását pedig artisztikusan kifejezővé tette a megvilágítással, ebben az ábrázatban mégis van valami számon kérő és elutasító vonás: gyanítom, hogy ezt a bár "Soós Imré-sen" vagy "osborne-osan", de mindenképpen dühös fiatalt már nem minden magyar apa vagy anya ölelné keblére szívesen, nem minden széplélek leány vagy fiú vallaná "lelki hasonmásának".
Ez a kamasz zseni úgy jött az emberek közé, mint aki mindenre szóló megváltói mandátumot kapott egyenesen a Jóistentől. A fényképészek közül egyedül a szegedi Gábor Endre próbált ennek a költői szerepnek képi megfogalmazást adni az imént leírt fiatal bikaarcon. Tíz esztendő kellett a sorsnak ahhoz, hogy a váteszt csontsovány munkanélkülivé változtassa, a bősz bikaborjúból girhes szürke macskafejet állítson elő. Ugyanaz a szem, amely Szegeden még "Vigyázz, világ, mindjárt felöklellek!" pillantással hívott ki mindent maga ellen, most félúton van kint és bent között, és mázsás szomorúságát alig tudja megtartani ingatag határhelyzetében. A fej depressziósan félrebillen, megrendítő örvényt jelez a kissé zilált haj forgó spirálja, a megereszkedett szemöldök szőrszálai enyhén betakarnak a szemüregbe, a járomcsont és a felső állkapocscsont vonala közötti markáns törés olyan, mintha kétoldalt éket ütöttek volna az arcba, a bajusz konya. Erről a finoman halványított mattszürke fotóról (nem tudni, ki csinálta) készült Dési Huber szénrajza, amely mindenben híven követi a fényképet, csak a megtört tekintet küzdelmét, a belső erőfeszítést és ernyedést képtelen visszaadni, és persze feketeségével harsányabban gyászos.
De hagyjuk az ismert (?) József Attila-képet. Nézzünk valami sohasem látottat a Kovács Ida által szerkesztett, fantasztikusan megjegyzetelt, kézbe illő és remélhetőleg sokáig egyben maradó fűzésű kiadványban. Futólag hívnám fel az olvasó figyelmét arra, hogy József Attila alighanem leginkább valósághű ábrázolása abban az igazolványban látható, amelyet a kérészéletű "Kékmadár" folyóirat munkatársának állítottak ki elsősorban azért, hogy segítségével pénzt vehessen fel bizonyos pénztárakban. Ez a költő hétköznapi arca: a már említett mély, függőleges homloki barázda, a vaskos szemöldökcsont, a kissé burattinós, mókásan előrenyomakvó orrhegy, a túl húsos széles orr, az aránytalanul vastag, nagyméretű száj,
a száj alatti árkok,
az áll gödre: mindez együtt inkább nyugtalanító, mint megnyerő benyomást tesz a szemlélőre. Inkább csúnyába hajló arc ez, vajmi kevés köze van bármi ideálishoz. Tetézhette az arc érvényesülési nehézségeit a test proporciótlansága: a fej egy kortársi jellemzés (Bányai László, a költő sógora) szerint "mint kényszerű különvélemény" ült a vékony, hosszú nyakon, és aránytalanul túlméretezett volt a madárszerűen kicsiny és sovány törzshöz, a csapott, nyiszlett vállhoz képest. Mindeme testi jegyek szembeszökően előnytelenek akkor, amikor strandoló írótársaságban az atléta külsejű Baktay Ervin mellett és valóságos női bombázók között ül a könyv hőse, ám szívet melengetően bájosak mégis, amikor Etus nővérével mosolyognak kettesben a Vilmos császár úti ház gangján Makai Ödön lencséjébe, vagy amikor Csillebércen lószőr matracon ül hol Polányi Vera, hol Vágó Márta oldalán: úgy vigyorog, úgy grimaszol a szemébe sütő naptól, akár egy idétlen kisfiú, pedig ekkor már 22 éves.
Egy társadalmi statisztához talán az a különös (és sosem látott) amatőr kép illik a leginkább (Kesztner Zoltán felvétele), amelyen fel sem lehet ismerni őt: a függőleges képmezőben gyárkémény magasságú nyárfák, égig érő traverzes villanyoszlopok meredeznek, a háttérben a makói "villanygyár" épületegyüttese, keresztben vasúti töltés fut, oldalában meszelt törzsű fiatal fák. Ballonkabátos (?) alak baktat felénk, a gyep füve takarja cipőjét, nyilván a töltésen át jött. Alig nagyobb a villanyoszlop betontalapzatánál. Belevész az ipari tájba.
"Idesereglik, ami tovatűnt." Petőfi Irodalmi Múzeum, 2005, 96 oldal, ár nélkül
