Interjú

„Akkor pedig kiírnak bennünket a kultúrnemzetek sorából”

Varnus Xavér orgonaművész

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2016. március 1.

Zene

Berlin egyik elit negyedébe, Charlottenburgba költözött a hazai kulturális állapotokat megelégelő előadó, mondván, ő inkább Thomas Mann, Bach és Dürer Európáját tekinti a hazájának.

Magyar Narancs: Mennyi a személyes, szakmai, állampolgári felháborodás a döntés mögött, hogy végleg elhagyod Magyarországot? Miből lett eleged?

Varnus Xavér: Politikai oka nem volt, kizárólag a kulturális és kultúrpolitikai elkeseredésből hoztam meg ezt a döntést. Tragikus, hogy az elmúlt huszonöt évben nem nőtt fel Magyarországon egy olyan zenei menedzsergeneráció, amelyik a művészt úgy szolgálná ki, hogy annak más dolga ne legyen, mint a partitúrák tanulmányozása s azok megtanulása, majd előadása nem kívülről, hanem belülről. A Művészetek Palotája megépítése idején úgy tűnt, van rá itt is lehetőség és muníció. A Müpát és a Zeneakadémiát leszámítva ez szinte sehol nem történt meg az országban. Az érdemi karriert maguk mögött tudó magyar művészek szimbolikusan fél kézzel a plakátragasztó ecsetet, másik kezükkel pedig a hangszerüket fogták az utóbbi 25 esztendőben. Van olyan is, akinek ez utóbbi csakis optikai tuning szintjén maradt a kezében, mert tíz éve folyamatosan élő koncertnek adja el a playbacknek elnevezett, sajátos pantomimkísérettel előadott közös CD-hallgatást, amely, legyünk őszinték, a nagyérdeművel szembeni csalás minősített esete. Megdöbbentő tapasztalata volt az általam vezetett Balatoni Zenei Fesztiválnak tavaly, hogy alig tudtunk eladni olyan legendás neveket, akikért a világ legnagyobb koncerttermeinek jegypénztárainál ölnének. Amikor három évvel ezelőtt koncertemmel megnyitottam a Berlini Nyári Fesztivált a Berlini Dómban, a fesztivál vezetősége opcióként felajánlotta a közeli, unalmas luxusszállodát vagy egy vendéglakást, amely a dóm bal harangtornyában található – azt választottam. Egy hétig egy szinten laktam a fesztivál irodáival, ahol naponta láttam, hogy hat-hét munkatárs milyen elképesztő profizmussal szervezi a koncerteket. Minimális hirdetéssel dugig telt házas volt a fesztivál. Ezzel szemben nálunk a bevételek nagy részét arra kell szánni, hogy kínkeservvel összetoborozzák a közönséget. Szomorú adat, hogy Magyarországon a legalacsonyabb a klasszikus zenei koncertekre jegyet vásárlók száma Európában, miközben a hangversenyjegyeket az embertelen és kultúraellenes 27 százalékos forgalmi adó sújtja.

MN: Az anyagiak is közrejátszottak a távozásodban. Komoly kintlévőségeid vannak.

VX: Szinte már történelmi távlatokba nyúlóan, hiszen van olyan adósság, amely idén ünnepelte 25. születésnapját. Már ezüstházasságban élek vele. Magyarországon zseniális technikák léteznek arra, hogy valaki elkerülje a fizetést. Meghívást kaptam az egyik hazai polgármestertől vagy 15 esztendeje, és szerződést kötöttem a polgármesteri hivatalhoz tartozó kft.-k egyikével. Soha nem kaptam meg a honoráriumot. Mindenféle trükköket bevetettek, egészen odáig, hogy átalakult, majd meg is szűnt a kft., az új polgármester pedig úgy tett, mintha köze nem lenne elődje városához.

MN: Miért éppen Berlinbe költöztél?

VX: Továbbra is koncertezem hazámban, Magyarországon, és választott hazámban, Kanadában, amelynek 35 esztendeje állampolgára vagyok, s amelynek útlevele mára az egyetlen evilági dokumentumom, amellyel önmagamat igazolhatom. Tévedés ne essék, nem arról szól a berlini éle­tem, hogy magányosan öntözöm a kaktuszaimat, és arra emlékezem, hogy milyen volt régen. Ha megnézzük az identitásomat, felségjelem soha nem a HU volt, hanem mindig az EU, természetesen kulturális, és nem politikai értelmében, s ha más kontinenseken valaminek a hiányát fájlaltam, az az európai kultúra volt, a maga reneszánszával, barokkjával, a prágai szecesszióval, a weimari Bauhausszal. Aktív életet jöttem élni Berlinbe. Az utóbbi években érdekelt lettem nagy németországi és németalföldi koncertturnékban. Némileg értelemszerű is, hogy ha sok elkötelezettségem van kinti zenekarokkal, akkor ne mindig Budapestről utaz­gassak ki. Másik szempontom, hogy ma már nem látok akkora biztonságban egy ingatlant Magyarországon, mint, mondjuk, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt. Ingatag a politikai gondolkodás, és ingatag az ország külföldi megítélése is. Egy váratlan politikai cunami hatására bármikor hatalmas mélyrepülésbe kezdhet a hazai ingatlanpiac. Haider újfasiszta koalíciója idején is ez történt Ausztriában, az ingatlan­­árak negyven-ötven százalékkal zuhantak azt követően, hogy az ország szégyenketrecbe került. S ráadásul Ausztriának volt miből leromlania. Sajnos nem vagyok róla meggyőződve, hogy a hazai szélsőjobb nem kúszik-e a hatalom közelébe a következő választásoknál, és ez lesz az ország végzete, akkor pedig kiírnak bennünket a kultúrnemzetek sorából.

MN: Milyen a szakmai háttered Németországban?

VX: Leszerződtem egy hamburgi menedzsmenttel, s így 2017 októberétől harminc nagy koncerttel járom végig Németország és Hollandia történelmi orgonáit. Mindegyikről koncertfilm is készül. 2019-ben pedig belevágunk a Sonyval életem hősi vállalkozásába: a világ legnagyobb, eredeti állapotban lévő barokk orgonáján felveszem Bach kilenckötetnyi orgonaművét, az összeset. 21. századi technológiával harminc kamera fogja rögzíteni – több közülük az orgona belső szerkezetének működését. A né­ző maga tudja összeválogatni majd, hogy milyen kameraállásból akarja nézni. Roppant méretű terv ez, nem csupán az orgonálás maga, de a felelősség, hogy mindvégig ne tévesszem szem elől a Lipcsei Kántor üzenetét, amely, lássuk be, mégiscsak Isten szava. Hitem szerint az emberi történelem kezdete óta Isten háromszor szólalt meg ember által: az első Jézus volt, a második Shakespeare, a harmadik Bach. Mindenki, aki rajtuk kívül beszélt, vagy őket ismételte, vagy hazudott.

MN: Ötvenéves elmúltál, költői túlzás volt a részedről, amikor azt mondtad, hogy negyvenöt éves korod után megszünteted az itthoni életedet, abbahagyod a koncertezést, álnevet veszel fel és egy távoli országba mész?

VX: A fák nem nőnek az égig: itt az ideje a visszacsendesedésnek. Még ha nagyképűen hangzik is, de igaz: annál többet orgonista nem érhet el, különösen a saját hazájában nem, mint ami nekem adatott. Legutoljára a hetvenes években volt közbeszéd tárgya az orgona, a sugárzó személyiségű Rhoda Scott miatt. Tőle vettem át a stafétát, erre ő maga figyelmeztetett. Akkoriban zöldségestől az egyetemi tanárig mindenki tudta, hogy ki az a Rhoda Scott és mi az az orgona. Naponta megdöbbenek, hogy a Fedél Nélkül árusaitól a reggelizőteraszokon ülő vendégekig mindenütt ismernek olyanok is, akik valószínűleg életükben nem voltak még orgonakoncerten.

MN: Mindig is jól menedzselted magad, nincs olyan szegmense a médiának, amit ne használnál.

VX: Kicsit nagyképűnek tűnhet, de ha megnézed Liszt Ferenc éle­tét, ő ugyanezekkel a módszerekkel élt nagy koncertkorszakában. A modellt Paganini találta fel, a saját személyiségére építette fel a karrierjét, a róla szóló nem egy városi legendát tudatosan használva. Liszt koncertjeinek bármelyik európai városban nagyobb hatása volt, mint a politikai eseményeknek. Megjelenése egy egész várost, országot, társadalmat megmozgató közügynek számított. Sok egyeduralkodó és zsarnok élt abban a korban, de a század egyik legszeretetreméltóbb és legnagyobb zsarnoka mégiscsak Liszt volt. A halála utáni nagy második generáció, Anton Rubinstein, Pachmann, Godowski vagy a magyar Thomán István korában már zongorista és zongora visszahúzódtak a koncerttermekbe.

MN: A zenéből kitekintve, mennyire zavarnak a hazai közállapotok?

VX: Orbán megfejtette a képletet. A magyar átlag képtelen volt élni a demokráciával, s a legtöbben inkább visszaéltek vele, hiszen azt nem lehet kedden teaidőben meghirdetni, majd éjféltől életbe léptetni. A demokrácia nem a törvény betűjéből fakad, hanem az azt sokáig tanuló né­pek lelkéből. Az erőskezű császárt várták vissza, akit elveszítettek Ferenc József és Kádár János ha­lá­lakor.

MN: Mekkora mindebben az írástudók felelőssége?

VX: Hatalmas. A legtöbben gyávák vagy lusták és így megalkuvók voltunk 25 évig, és ebbe én is beletartozom. Egyszer Budapest felé jövet hallgattam a Klubrádiót. Rangos Kati délutáni műsorának éppen Wisinger István volt a vendége. Kati a maga kissé nyers, de könnyed stílusában feltette ugyanezt a kérdést. „Pista, mit gondolsz arról, mennyi nekünk, újságíróknak a felelősségünk abban, hogy ennyire elbicsaklott ez az ország?” Hosszú szünet után megdöbbentő volt Wisinger válasza. „Mindenről mi tehetünk, gyáva megalkuvók voltunk, vagy utópiákban sütkéreztünk, vagy korrupcióban éltünk, és mindig meg tudott vásárolni minket aprópénzen az aktuális hatalom, hogy az elveinket feladjuk, vagy legalábbis elhallgassuk, és ne arról írjunk, kik voltak a bűnösök, akár a saját elvbarátaink között is.” Igen, ez történt.

MN: Téged is meg tudott venni a hatalom?

VX: Életem legnagyobb szerencséje, hogy a gondviselés ettől megmentett, így én csupán lusta voltam kimondani az igazságot, vagy legalábbis azt, amit annak hittem. Persze ha nem végzem ennyire következetesen a munkámat, ha nem tartott volna el oly bőkezűen az európai és az észak-amerikai közönség, amely páratlan anyagi függetlenséget biztosított számomra, és glédában álltak volna nálam a befizetetlen csekkek, nem tudom azt mondani, hogy nem bicsaklom meg. Mert ilyen az ember. Akármennyire is sejti-tudja az igazságot, de a hatalom roppant őrlőköveinek árnyékában félti családja és saját életét, karrierjét, biztos egzisztenciáját. Nem tudom, hogyan reagáltam volna, s ezért nem mondhatok ítéletet mások fölött sem. Egymás után vagy háromszor is megnéztem Szabó István Szembesítés című filmjét Furtwänglerről. Őrületes dilemma, hogy a náci Németországban maradásával, azzal, hogy Beethovent vezényelt, és hogy zsidó muzsikusainak megmentési kísérletein felül valóban nem törődött a politikával, el lehet-e mondani róla, hogy Beethovenjével egy embertelen rendszert legitimizált? Sokat gondolkodom ezen.

Neked ajánljuk

Kommunális hulladékkal fűti a Duna Aréna létesítményeit a Budapesti Közművek a vizes VB alatt

  • Fizetett tartalom

A Budapesti Közművek keretén belül működő FŐTÁV Távhőszolgáltatási Divízió 2017 óta látja el távfűtéssel a Duna Arénát. A hőenergiát jelenleg a Budapesti Közművek tulajdonában lévő Fővárosi Hulladékhasznosító Mű állítja elő. Az erőmű az éves nagykarbantartás után múlt héten újra üzembe állt, - így a medencék megfelelő hőmérséklete és a használati melegvíz folyamatosan biztosított a FINA Világbajnokság gördülékeny lebonyolításához, valamint a magyar sikerekhez.