„ Akusztikusodik a lelkem”

Bérczesi Róbert énekes, gitáros

Korábbi zenekaráról, a BlaBláról, a szóbaszókról és a viszonylag jókedvű új lemezről, a Délibábról is beszélgettünk a Hiperkarma énekes-dalszerzőjével.

Magyar Narancs: Te sem úsztad meg a boldogságot?

Bérczesi Róbert: Teljesen még nem ért utol. Azért az új szövegek is többnyire szomorúságról, depresszióról és paranoiáról szólnak, csak az akkordmenetek vidámsága és a dalszerkezetek egyszerűsége feledteti ezt. Az első dalaimban is szomorú szövegeket írtam vidámabb dallamokra. Most szerettem volna közelíteni egymáshoz a kettő hangulatát, de még nem sikerült teljesen. Önterápiának szánom ezeket a számokat: a reménykeltő mondatokkal és refrénekkel szeretném felvidítani magamat is meg a közönséget is. Jobb érzés ilyeneket énekelni koncerten. Ha az Amondó vagy a Mitévő jön a setlistben, tudom, hogy úgyis beleizzadok. Az újakba nem. A Délibábról szinte mindegyik dal meg fog maradni a zenekar műsorában, amire nagy szükségünk is van, mert utoljára az első lemezről tudtuk az összes számot beépíteni a repertoárba. A Délibábot érzem a legjobb lemezünknek a Hiperkarma (2000) után, a legkevésbé sikerültnek pedig a Konyharegényt (2014). Amikor azt csináltuk, akkor jöttem le a drogokról, és még gyógyszeres kezelés hatása alatt álltam. Tíz évem volt összeírni a dalszövegeket, de a fel­éneklés előtt, az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy melyik dallamra melyik szöveg passzoljon. Ha azt mondtam volna a srácoknak, hogy várjunk még egy évet, lehet, hogy képletesen letépték volna a fejemet, mert 11 éve várták, hogy megcsináljuk a harmadik lemezt. Muszáj volt kiadnunk valamit, ezért lett kicsit gyengélkedős album a Konyharegény. Nem is működik róla annyi dal koncerten, mint a Délibábról. Az újakat a közönség is tudja énekelni velünk, és mivel nincsenek bennük olyan sorok és zenei részek, amik különösebb összpontosítást igényelnének, ezért mi is felszabadultabban játsszuk őket.

MN: Nem tartasz tőle, hogy túl messzire távolodsz attól az alternatív hangzástól, amiért megszerették az emberek a Hiperkarmát?

BR: Az Amondóval (2003) és a Konyharegénnyel bizonyítottam, hogy komolyan gondolom a zenélést, de a forradalmi korszakom egyszer és mindenkorra véget ért. Nem akarok már sem próféta, sem forradalmár lenni. Szeretnék felszabadultan élni és zenélni, az alternatív, kísérleti dalokat pedig rábízom azokra, akik szívesen írnak ilyeneket. Így, negyven fölött azt vettem észre, hogy akusztikusodik a lelkem. Egyre inkább élvezem a középtempós dalokat és azokat, amikbe bele lehet feledkezni, mert nem hatnegyedes az ütemmutatójuk, és nem arra kell figyelni, hogy elhadarjam a szöveget.

MN: 2014 körül azt mondtad, évtizedekre elegendő szöveget és dallamot írtál az elmúlt években. Ezekből is merítettél a Délibábhoz?

BR: Nem igazán. Az egész lakást kitakarítottam, de azt az utazótáskát, amiben a régi szövegek vannak, nem nyitottam ki. Úgy égetnek azok az A4-es lapok, mintha tűzbe nyúlnék. Félek, hogy rossz emlékeket hoznának elő, és attól is, hogy mégsem olyan jók, mint amilyennek bedrogozva képzeltem őket. Nálam a munka és az ajzószerek használata sajnos kezdettől fogva összekapcsolódott, már a gimnáziumban is másnaposan ültem neki dalokat írni. Ez vezetett később a mindennapos kemény drogozáshoz és az elveszett évtizedemhez, amiről most nem akarok beszélni, mert eleget teregettem már ki az életemet. Nagyon óvatosnak kell lennem, hogy ne kapjon el me­gint a gépszíj, és ne tűnjek el a süllyesztőben, mert az már számomra is unalmas lenne.

MN: Más volt józanul írni?

BR: Nagyon nehezen vettem rá magamat, hogy akár egy dallamot vagy egy szöveget megírjak. De mivel sürgetett a határidő, úgy döntöttem, kijelölök magamnak három hetet, ami alatt azt csinálok, amit akarok. Ez alatt a három hét alatt írtam meg a Délibáb zenei és szöveganyagát – és erről nem is akarok többet mondani.

MN: Blablás dalok is vannak a lemezen.

BR: A lemez dalaiból hat friss keltezésű, de miután ezt a hatot megírtam, kicsit elfáradtam, és úgy döntöttem, átemelek melléjük három régit. Az Újra délelőtt volt az első szám, amit éle­temben összehoztam, a Tudnod kell és a Másé voltam mindig másik verziója pedig a kiadatlan BlaBla-lemezen szerepelt. Még egy refrént felhasználtam arról a lemezről, csak a „Butának lenni jó” helyére Müller Péter Sziámi barátom javaslatára „Megünnepelni jó”-t írtam. Ez az egy szó az egész dalt megváltoztatta.

MN: Milyen emlékeid vannak a blablás évekről?

BR: Mintha egy régi álomra emlékeznék vissza. Ahogy Cseh Tamás mondta: „én egy felejtő típusú ember vagyok”. Nem jó a memó­riám, és a sok drog sem tett jót neki. Egyébként nagyon jó kis banda volt a BlaBla, de nem volt rá közönségigény. Szeretném azt hinni, hogy részben azért, mert megelőztük a korunkat Magyarországon. Én tudat alatt a britpop dallamvilágát akartam behozni, Blurt, Super­grasst, Oasist hallgattam akkoriban, Magyarországon viszont a germán dallamvilág tombolt. A kilencvenes évek a diszkóhaknik fénykora volt, ezzel a fajta zenével senki nem foglalkozott. Szerettem volna úgy énekelni, mint az Oasis énekese, de ahhoz több kokót kell szívni, és másfajta hangszálfelépítés szükséges, így a Liam Gallagher-utánzásom inkább Lovasi András-utánzásra hasonlított, és besoroltak minket a Kispál-követők közé. Ez akkoriban nagyon zavart, mert a szövegekre igaz is volt. Bennünk látták a régi Kispált, mert a Kispál akkoriban vált garázsbeattrióból komoly fesztiválzenekarrá. Jó visszajelzéseket kaptunk a 40 állomásos turnén, amire elkísértük a Kispált, de amikor visszamentünk önállóan ezekre a helyekre, 50-60 ember jött el a koncertjeinkre. Hiába laktunk együtt egy kis lakásban a dobossal, a rezsit sem tudtuk finanszírozni ennyiből, nemhogy a zenekart. A BlaBla második lemezének demóanyagát még felvettük a próbateremben, de a kiadó már nem akarta megjelentetni. A dalírást azért nem hagytam abba. Akkor már füvezgettem, és azon törtem a fejem, hogyan lehetne összehozni a beatleses dallamvilágot a rappel. Akkor jött ki Everlastnak, a House of Pain énekesének a Whitey Ford Sings the Blues című lemeze, rajta a What It’s Like-kal, az első dallal, amiben énekelve rappeltek. Meg a Loser is Becktől, amiben nem egy rapper énekelt, hanem egy énekes rappelt. Mindkettő nagy hatással volt rám. A Zöldpardont, a Hiperkarmát és a Lidocaint még BlaBla-daloknak szántam, de a többiek azt mondták, ők ehhez a gépi alapú zenéhez nem tudnak mit hozzátenni, így az első Hiperkarma-lemezen jelentek meg. Annál az albumnál éreztem, hogy megtaláltam a saját hangomat.

MN: A szövegeid háromszor-négyszer olyan hosszúak, mint egy átlagos rockdalé. Hogyan tudsz ennyit fejben tartani?

BR: Ezt én sem tudom. Olyan vagyok, mint Forrest Gump: egyfajta táncot ismerek, de azt nagyon jól. Némelyik dalt már több mint tíz éve éneklem, az Amondó szövegét álmomból felkeltve is el tudom darálni. A harmadik lemezen van azért egy-két kacifántos dal, például a Tesséklássék, aminek már nem emlékszem a szövegére. A Szóbaszóba tettem is egy olyan szövegrészletet, amit már felhasználtam a Vissza című dalban. A menedzserünk azért nem szólt, mert azt hitte, utalni akarok rá, pedig egyszerűen csak elfelejtettem a Vissza szövegét.

MN: Amúgy ki a szóbaszó és mi a délibáb?

BR: A szóba szó egy kitalált játék, leginkább a Scrabble-höz hasonlít. Van benne ötezer kártya, rajta szavakkal, ezekből kell kivenni önálló szavakat, és kirakni belőlük egy értelmes mondatot. Ha például az van a kártyán, hogy „véletlen”, abból ki lehet emelni azt, hogy „élet”, vagy hogy „él”. És ha egy szóból kiveszel egy másik szót, azzal megb….d. De inkább úgy kell érteni, hogy szóba(n) szó. A délibáb pedig onnan jött, hogy kezdek hozzászokni, hogy hallucinálok. A másodperc töredékére felvillannak emberek, akik lehet, hogy flashbackek a múltból, de az is, hogy bevetítések, hologramok. És a leghíresebb magyar hologram a délibáb.

MN: Nehéz együtt élni a délibábokkal?

BR: Mindig van választási lehetőség: vagy öngyilkos lesz az ember, vagy elmegy egy intézetbe, ahol annyi gyógyszert kap, hogy elmúlnak a hangok és eltűnnek a hallucinációk. De akkor munkaképtelenné válik, és ezt sem magam, sem a zenekartársaim, sem a családom miatt nem engedhetem meg. A harmadik lehetőség az, hogy elfogadom, hogy ez egy paranoid skizofrén téveszme. De ettől még ugyanúgy kell dalokat írni és koncertezni. Én úgy döntöttem, megtanulok együtt élni vele, és inkább úgy fogom fel, mint egy képességet. Most is már a következő Hiperkarma-lemezt tervezem, amit félig megírtam. Ha megint magamra zárnám az ajtót két hétre, össze tudnám hozni a másik felét is. Szeretném, ha jövőre megjelenne. Nem tudom, miről fog szólni, csak azt, hogy kedves, koncertbarát dalokat akarok írni, hogy jól érezzem magam, miközben éneklem őket.