DVD

Alban Berg: Lulu

  • - káté -
  • 2012. február 2.

Zene

Alban Berg Lulu című operájának (1937) kulcskérdése, hogy van-e rá megfelelő címszereplő. A Wedekind-drámából a tizenkét fokú kompozíciós technika alkalmazásával készült bravúros és terjedelmes mű (a szerző meghalt, mielőtt a harmadik felvonást hangszerelni tudta volna, a munkát Friedrich Cerha fejezte be) drámai kifejezésben és virtuóz koloratúrákban jártas énekesnőt kíván, akiről elhisszük, hogy ártatlannak látszó, "növényi" létezésének végzetes szexepiljével férfiak tömeges végzetét okozza. Patricia Petibon világos színű, karcsú és könnyed szopránja a szólam technikai részét hibátlanul megoldja, elég jól néz ki, a színpadi jelenlétnek sincs híjával, és mivel személyiségében van valami eredendően művi mórikálás, ami minden szerepében megnyilvánul, Lulujában is az affektált naivitás dominál. Ez a karaktert csak részben fedi le. Az elején az ártatlanságot játssza, később a dámát (ez áll neki legjobban), a végén a kiüresedett nőt, de igazi drámai leépülés és katarzis nélkül. Szerepfelfogása nincs ellentétben Olivier Py nagy apparátust mozgató, meglehetősen "mache" rendezésével, amely a modern nagyváros apokalipszisét ötvözi cirkuszi, music hall és kabaréelemekkel, valamint a kivilágított neonfeliratok brechties tandrámaiságával. A barcelonai Gran Teatre Liceu és a genfi Grand Théâtre 2010-es közös produkciója valóban grandiózus, hatalmas apparátus végez látszólag könnyed zsonglőrmutatványt. Igen jó Julia Juon sprőd Geschwitz grófnője, Paul Groves puhány Alwája és dr. Schön szerepében a hegyóriás küllemű Ashley Holland, aki a végén Mikulás-jelmezt öltött Hasfelmetsző Jackként teljesíti be a trikóra vetkeztetett Lulu áldozati sorsát.

2 DVD, Deutsche Grammophon, Universal, 2011


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.